Thália: Hat hét, hat tánc

Helyszín: Thália Színház

Időpont: 2013. március 19., 19 óra

Richard Alfieri: Hat hét, hat tánc

Szereplők: Vári Éva, Kulka János

Programcímke: „Rendkívül szórakoztató színdarab barátságról, szerelemről, betegségről, arról, hogy milyen nehéz helyesen élni az életünket, és hogy csak egy igaz barát segíthet az elkövetett hibáink, illetve a régi fájdalmak és a magány elfeledésében. A vígjáték egy látványos és hangulatos színházi előadás forgatókönyve, melyben minden egyes jelenetnek megvan a maga hangulata az eltérő korokból származó táncokkal és zenékkel.”

_____________________________

Vígjáték? Alig hiszem. Vannak ugyan benne felhőtlenül nevetős részek szép számmal, ám ez a darab számomra semmiként nem fér bele a „vígjáték” fogalmi kereteibe. Keserédes, ambivalens, ráébresztős szembesítés, fanyar korrajz talán, de vígjáték… az nem.

Hogyan lehet felébreszteni egy színháznyi ember érdeklődését? Hogyan lehet elérni, hogy egy elég hosszú egyfelvonásos alatt végig nyitott szívvel figyeljen mindenki? Mi kell ahhoz, hogy egy darab kiütéssel győzzön?

Lássuk:
Kell két telivér színművész. Izgalmasabb, ha ellenkező neműek. Pikantériai kellék, hogy a hölgy erősen aggosodik, a férfi sem hagyományos szerep szerint van jelen. Csipet édességet a tulajdonságok adnak. A hölgy lelkész általi összeházasodás áldozata lett, viszont megőrizte humorát és öniróniáját – még ha az idő múltával kissé el is pokrócosodott. Tanítónő is volt sokáig, tehát felismeri a hazugságot, mindig tudja mi helyes és mi nem, könnyen és gyorsan ítél, sosem fél véleményt alkotni és véleményét rögvest kimondani. A férfi tánctanár. Szabadszájú, őszintébb a kelleténél, temperamentumos sündisznó, egyéb személyiségi attribútumait tekintve olasz. Nagy vonalakban ennyi zárható fogalmi keretek közé. Kell még némi vibrálás, ami (figyelembe véve a szereplőkről időközben kiderülőket) nem elhanyagolható teljesítmény.

Swing: a két ember annyira eltérő és annyira nehéz természet, hogy sehol közös nevező. Kapcsolatuk első látásra ellenszenv. Bökkenő, hogy Lily táncolni akar, Michaelnek pedig kell a tánctanári munka. A hölgy ráadásul nem bizonyul nehézlábú tanítványnak, sőt!

Tangó: valódi veszekedés a két ember között. Bár csak másodszor találkoznak, egész rutinosan ölik egymást, csaknem mint egy normál házasságban. Sajnos a hölgy nyomozási hajlama fényt derít Michael füllentésére. Kiderül, hogy a tánctanár meleg, viszont pimasz. Lily komoly választás előtt áll: hagyja felülkerekedni imádott (elő)ítéleteit felvállalva, hogy ugrik a táncolás, vagy a tánc miatt hajlandó szemet hunyni egy olyan emberi tulajdonság fölött, ami normál osztásban nem is tartozna rá. Különdíjként ebben a jelenetben Kulka János mond egy mondatot, amiért már megérte eljönni, jelesül: „az ember a halálos ágyán az átmeneteket bánja meg legjobban”. Püff neki. Szívemből (-be, -nek, -ről) szól, mintegy mellékesen. Sajátos hangsúllyal mondja ki ezt a mondatot, simogatás surran a hangjában, a tekintete is megváltozik kicsit… és mindez nem tart tovább, mint egy kilégzés. Lélekre ható félmondat, éhgyomorra. A tangó pont illik ehhez a veszekedős elektromossághoz.

Bécsi keringő: kiderül, hogy lelkész úr (aki mindig mindjárt betoppan) hat éve halott. Ez eléggé kínos, mert Lily eddig a pontig a feddhetetlenség magasából osztotta az észt és az ítéletet, most meg hazugságon kapódik ő is. Pont a javára, hogy elismeri: nincs mentsége. Magyarázata azonban van, elsőrendű. Hiszen egy magányos nőt annyi veszély fenyeget, kezdve a megerőszakolás valós veszedelmén. Meg ez, meg az. Az ember észre sem veszi, oly könnyen adja magát a hazugság, ami – ha jobban megvizsgáljuk – nem is valódi hazugság, inkább csak olyan füllentés-féle, kis hazugságocska, nem ártunk vele senkinek. Aha, nem, csak éppen beépül életünkbe, észrevétlenül a részévé válik, végül magunk sem vesszük észre, hogy folyékonyan hazudunk, közben ártatlan arccal mondunk ítéletet másokra. És a legszebb az egészben, hogy hazugságainkkal legtöbbször egyedül magunkat csapjuk be, méghozzá olyan mesteri módon, hogy az egészből észre sem veszünk semmit. Sem azt, hogy hazudtunk, sem azt, hogy egy elejtett megjegyzéssel esetleg átgyalogoltunk valakin. Vagy van hazugság, amit más mércével kellene mérni? Másként esik latba, ha egy meleg tánctanár hazudik, mintha az özv. lelkészné? Mitől függ, melyik magyarázat fogadható el, és melyik számít majd üres kifogásnak? Egy meleg férfi a társadalmi porondon elveszti a „kegyes” hazugsághoz való jogát egy lelkészfeleséggel szemben? Ha az egyiket elítéljük, a másikhoz miért mosolygunk bólogatva? Aztán még itt van ez a dolog a nők koráról. Ha nem mondom meg, hány éves vagyok, vagy ha kevesebbet mondok, az nem hazugság? Ennek már társadalmi/önvédelmi magyarázata sincs, pusztán hiúsági. Nézzenek oda, Lelkészné is emberből van! Vári Éva bűbájos játéka szembesít saját önbecsapásaimmal is, mégsem marad rossz érzés bennem, mert van ideje ennek a nagyon fontos dilemmának kiforogni, az élét elveszik a humoros momentumok, és a jelenet végén ott a könnyed keringő, ami ugyan nekem belül nem passzol a bűntudathoz és a rajtakapottság-érzéshez, összességében mégis szépen jön ki és fogyasztható. Eddig még akár vígjáték is lehetne.

Slowfox: ez az óra tulajdonképpen nincs is, mert Lily gyengélkedik, és telefonon lemondja a tánciskolában. Michael azonban nem tud erről… vagyis tud, de mert aggódik, betesz a cvekkerbe egy termosz levest és megjelenik – mint rendesen. Szándékában áll a hölgyet kirázni a betegségből. Mivel azonban az idős asszony ezúttal tényleg rossz bőrben van (szemmel láthatóan sokkal apróbb, mint az előbb), több a beszélgetős rész, mint a táncos. Azt hiszem, itt derül ki, hogy valójában nem tánctanárra, hanem partnerre volt szüksége, mert imád táncolni, de az ő korában és társadalmi helyzetében sehogyan nem nyílik erre alkalom. Ez a vallomás is tele finom humorral és öniróniával, nehéz lenne mosoly nélkül megállni. Amiket viszont Michael életéről, New York-ból való elköltözésének indokáról megtudunk, kifejezetten jól bírom nevetés nélkül… Voltaképpen teljesen belém költözik a hökkenés. Nem is az elmondottak miatt (valami ilyesmit sejtettem már), hanem azért, ahogy Kulka János mindezt elénk tárja: totális átéléssel, természetesen, „mit kell ezen csodálkozni” stílusban. És talán a beszélgetés bensőséges hangulata teszi, talán az olasz tánctanár gondoskodása, de ez a tánc nagyon lágy, nagyon óvatos, légies. Nagyon szép.

Cha-cha-cha: a kihelyezett táncórát szórakozóhelyen tartották, a lakásba megérkezve most csak a beszélgetős rész marad. Talán a kései időpont, talán a két magányos ember egyre mélyülő kapcsolata okozza, hogy súlyos, rég eltemetett titkokat mesél el egymásnak a férfi és a nő. A megrázó történeteken túl nekem az jön át, hogy más-más úton, más-más okból ez a két teljesen különböző ember most mégis egyformán magányos, és ezen a magányon osztoznak egymással. A magány a közös nevező, egy nagyon erős alap, amire óvatosan, eleinte félve, de lehet kezdeni építkezni.

Disco tánc: egyebek mellett fény derül az asszony rosszulléteinek okára. Itt már Michael levetkőzi önvédelmi tüskéit, megmutatja szeretetreméltó arcát, és Lily sem alakoskodik, leszállt a magas lóról is. A befejező jelenet egyszerű, emberi, tiszta… gombócot épít a torkomba.

Ennél a darabnál sem elsősorban a történet a lényeg, ezért is mertem leírni viszonylag részletesen. Engem a színészi munka érintett meg: a természetesség, a manírtalanság (de jó ilyet látni!) és a mindannyiunkban jelenlévő emberi esendőség elé tartott (kicsit görbe) tükör… És sok olyan egyéb érzelem és tulajdonság, ami nem látszik első pillantásra, csak a színház közben fedezhető fel, éppen ezért jó szívvel ajánlom bárkinek, aki fogékony a rétegről rétegre lehulló álarcok és a valódi ember megjelenésének élményére.

(A kép forrása: www.thalia.hu)