Thália: Equuleus
Helyszín: Thália Színház
Időpont: 2013. március 11., 19 óra
Peter Shaffer: Equus
Szereplők: Alföldi Róbert, Szamosi Donáth
Patonai Zsolt, Vida Gábor,
Kútvölgyi Erzsébet, Kőszegi Ákos, Béres Ilona, Holecskó Orsolya,
Csere Zoltán, Deák Vince, Iványi Tamás, Pintér Sándor
Programcímke: „Alan Strang, a zavart elméjű fiú, egyetlen éjszaka alatt megvakít hat lovat egy patakéssel, ezért pszichiátriai kezelés alá kerül. Martin Dysart pszichiáter feladata feltárni az utat, ami a szörnyű bűntettig vezetett. A kezelések során a fiú és Dysart idegölő csatákat vívnak, hogy megismerjék egymás titkait.”
__________________________
“Én felültem a világ vadlovára,
de zabolát nem tettem a szájába…”
– magyar népdal –
Tetszett-e az Equus? Ha megfeszülök se tudom. Az viszont tény, hogy beszökött önvalóm legmélyébe, s amit ott talált, szétdobálta. Színházi élményem biztosan nem volt még ilyen felkavaró és megrázó, de való életemben is viszi a serleget, azt hiszem.
Egyelőre próbálom összedrótozni szétszéledt maradékaimat, miközben tanácstalanul csóválom a fejem. Lényem egyik fele – de patikamérlegen az 50%-a – kb. a darab közepe felé üvöltve kirohant a színházból, és még most is szalad, valahol úgy becsülöm, Nagymarosnál járhat. A másik felem viszont beszögeződött a székbe, levegőt venni, nyelni is elfelejtett, már szünetben is úgy kellett eszméletre pofozni, de mire végigzuhanta a második felvonást, alig tudtam felmosni legalább annyira, hogy magamra ismerjek belőle. Úgy érzem, ez a bejegyzés nem lesz se hosszú, se összefüggő… logikus meg… hajjaj!
Akinek a ló büdös úgy általában, szerintem ne nézze meg a darabot semmiképp, és ne is nagyon olvassa ezt most tovább. Ez egyébként a legvékonyabb, mégis jelenleg a legbiztosabb támpont, amivel szolgálhatok.
Tudom, most azt kellene írnom, hogy adott egy pszichopata kölyök… és próbáltam is leírni, tényleg… zavarban is vagyok, nem gyengén… ugyanis (messzebbig, mint vállalható lenne) tudom a srác meséjét. Nem egyszerűen értem: magam is átéltem. Azzal nyugtatom magam, hogy ugyanez bárkinek lehet valóság. Neked is. Ha részesültél abban a különleges tisztességben, hogy nyakadra egy ló önként hajtotta a fejét… a selyemfinom ajkak lágyan babráltak a hajadban… ha láttad saját tükörképed barnabársony szemekben… ha akár csak egyszer is érezted az orrodon belélegzett vastag verejtékszagot az ágyékodba szúrni… ha a combod belső oldalának akár egyetlen emléke is van a nyeregnélküli elragadtatásról… ha egyszer valódian érintettél lótestet és kezedben-tenyeredben őrződik az áram, bőröd hordja a tökéletes formák kitörölhetetlen emlékezését… ha érintett már szíven a bizonyosság, hogy a ló nem állat, hanem szentség…
A személyes megélés előfeltétele, hogy megértse az ember a hatévest, akinek egy véletlen tengerparti vágta adja élete első szabadság-élményét… mert mindenki szájából elhangzik egyszer a „gyerünk, Herceg, ragadj el!” varázsige… de aztán ha a táltos elemelkedik a földtől, (minél felnőttebbek leszünk, annál inkább) saját két kezünkkel fogjuk le – kötözzük meg szárnyait, félvén a repülést. És tudom, hogy mindig én vagyok a felelősség-mániás, de itt kivételesen szívesen beleavatkoznék tevőlegesen anyu és apu molekulahalmazába, amiért engedték úgy fordulni a gyermekkort, ahogy, és amiért kényelmesebb automatizmusból tagadni és hárítani… mindezt a katolikus (ill. ateista) erkölcs látszatáért!
Ezért praktikus a lélekbányász is. Vág az esze napokra vissza, gyorsan reagál… közben maga sem tudja, mit találhat a felfeszegetett ajtók mögött, a saját rémalakjait sem győzte még le (a legenda szerint a rémségek csak addig uralkodhatnak felettünk, amíg nevük kimondásával meg nem kötjük őket, de addig korlátlan hatalmukban lubickolnak), de hideg rutinból, rezzenéstelen arccal nekimegy a gyerekembert rémítő démonoknak. Jegesen, meggyőződés és komolyabb motiváció nélkül halad előre, mint egy robot, és elvágyja paciensétől a szenvedély megélésének ösztönös képességét, miközben mindent megtesz azért, hogy kiölje a fiúban lobogó lángot. Célja, hogy visszahozza Alant a normalitásba, a gyógyulásba, a lehető legtávolabb attól a világtól, ahol az érzékeny lélek ösztönösen felfedezte, megalkotta és időről időre megélte a valódi szenvedélyt. Nem az árnyékát, hanem a valódi, fehérizzó szenvedélyt.
Jóllehet nem vagyok képes minősíteni az előadást, az néhány óra távlatából is látszik, hogy nálam ideget talált. Meredek Szamosi Donáth játéka, de az élmény egészében Alföldi Róbert ellenpontjával válik rettenetessé. Úgy érzem, a pszichiátert senkinek másnak nem tudnám elhinni. Minden szót értek, mégsem túlartikulált a szöveg, ugyanúgy elnyel-elharap szavakat, mint bármely halandó, ugyanúgy testbeszél, mintha nem egy kubista (vagy milyen) színpadkép közepén lenne. Még senkitől nem láttam ezt a fajta természetességet. Így tehát a darab számomra mindenképpen személyfüggő. Tátott szájjal csodáltam ezt a jelenséget, engem Mariana-árok mélységekben rengetett oda-vissza… de hogy tetszett-e… igazán nem tudom.
(A kép forrása: www.thalia.hu)
