Thália: Equus – a Ló kétszer
Helyszín: Thália Színház
Időpont: 2013. március 18., 19 óra
Peter Shaffer: Equus
Szereplők: Alföldi Róbert, Szamosi Donáth
Patonai Zsolt, Vida Gábor,
Kútvölgyi Erzsébet, Kőszegi Ákos, Béres Ilona, Holecskó Orsolya,
Csere Zoltán, Deák Vince, Iványi Tamás, Pintér Sándor
Programcímke: „Alan Strang, a zavart elméjű fiú, egyetlen éjszaka alatt megvakít hat lovat egy patakéssel, ezért pszichiátriai kezelés alá kerül. Martin Dysart pszichiáter feladata feltárni az utat, ami a szörnyű bűntettig vezetett. A kezelések során a fiú és Dysart idegölő csatákat vívnak, hogy megismerjék egymás titkait.”
Beragadt kérdések
__________________________
Az Equus keltette zavarodott bizonytalanságom kapcsán eszembe ötlött Hofi egyik örökzöldje:
„Van egy kétéves keresztfiam. Megkérdezem tőle:
– Ferkó, besz@rtál?
– Be.
Tudja, mit érez.”
Ehhez képest az előadás egy teljes hétig forralta napjaimat és éjjeleimet. Nem tudván kikerülni hatása alól, legalább azzal tisztába akartam jönni, miért – és főleg: milyen irányba – kavart fel ennyire. Ezért aztán egy hét elteltével újramerültem, ezúttal Férjet – a praktikust – is vittem magammal, legalább legyen, aki decens módon hazavezeti az autót utána. Úgy terveztem, másodszor kívül tudok maradni, legalább annyira, hogy megfigyelhessem saját érzelmeimet, reakcióimat, tagadásaimat és vonzódásaimat. Az első pár mondatnál szabotált a hangosítás, ez idegesített, remek: kívül vagyok. Persze aztán belépett a színre a pszichiáter, nem észleltem több technikai malőrt, és ugyanúgy arccal csapódtam a hideg vízbe, mint első alkalommal.
Válaszok helyett új kérdések ébredtek bennem, hurrá! Ezek közül a legsúlytalanabb – és pusztán emberi kíváncsiságból érdeklő –, hogy vajon az Alant játszó Szamosi Donáth azért született, hogy ezt az alakot életre keltse, vagy egyéb színműben is ilyen élményt nyújtana? Vitán felül áll, hogy nem játszik, hanem átél; az események újra és újra megtörténnek vele, valóságosan. Úgy hiszem, esetében nem beszélhetünk tehetségről. Illetve csak olyan értelemben, amennyire a való élet megéléséhez tehetség kell. Inkább vakmerőség vagy bátorság, hogy a lélekmély örvényeit valaki elég merész megmutatni a külvilág idegen szemeinek. Az általa produkált jelenségre nincs fiókom. Összekanalazom az erőimet, megnézem másban is (ha lehet… mért ne lehetne?), oszt’ megírom, mi volt. Addig is ámulva és hitetlenkedve szemlélem, ahogy a feszes fekete cuccba és patacipőbe bújtatott férfitáncos sötétpej csődörré nemesül kezének érintésétől. Az élmény továbbra is olyan, mintha drogot lőttem volna: egyszerűen nem férfinak látom a sörényes alakot, hanem érzem a lóillatot, és a fiú keze az én bőrömbe vezeti az édesérdes, követelően darócos lószőr hívását. Ilyet még nem éltem… Persze jó része van ebben annak is, hogy a színpadra teremtő stáb bizonyosan látott már lovat. Különben honnan tudná a „táncos” ilyen pontosan, milyen a ló incselkedése, meghőkölése, szeretetteljes meghittsége, kíváncsisága és behódolása… ez az egy dolog, önmagában megérdemelné a világ összes díját.
További drogos hatás: most ébredtem rá, hogy a fiú kezében a színpadon nincs zabla, nincs vállfa, nincs semmi. Pedig saját szívemmel láttam, hogy ott vannak, mi több: fizikailag éreztem az általuk okozott fájdalmat. Nem ülök első sorba (sosem ülök első sorba), de ennél a darabnál másodikba sem. Sőt, azt hiszem, legközelebb a legtávolabbi függöny mögül fogok lesni. Félelmetes, vesébe szúró, nemszeretem pillantása van Alannek, amikor láthatóvá válik a szeme. Ez túl tömény. (Szomjas vagyok, rendben, de ne tűzcsapból itass!!!)
Tetszik a magázódás. Tetszik, hogy a pszichiáter nem lekezelő a gyerekkel. Akkor sem, amikor félni és irigyelni kezdi őt. Tetszik a steril játék. Kell kijózanodás, kell Alföldi detox-élménye. Időről időre ő rángatja vissza az egyensúlyt (a színház Mérleg-analógia, emlékszünk?), nélküle közveszély okozása miatt le kellene tartóztatni a darabot. Egyetlen pillanatra azért összeborul ez is, ekkor Béres Ilona segít egyrészt szerepe szerint, másrészt az idegfájdító öltözetével. A lánccsörgetős ruha miatt tudok a legneccesebb ponton elvonatkoztatni.
A hétfői „csodálatos ember” 11-én „csodálatos lény”. Az ami és ahogy a „lény” által kifejezett többlettel, a Dysart által aláadott hangsúllyal számomra 11-én lokális csúcspont. (Van olyan, hogy katarzis a katarzisban?) 18-án – ha először látom – nem figyeltem volna fel rá. De akkor is megfogott volna a bírónő távozása után pillanatig kinyújtva tartott kéz önmagában is teljes története.
Adalék: Alföldi Róbert (elvitathatatlan színészi érdemeitől függetlenül) férfiként úgy hat rám, mint a gleccsersíelés (sehogy). Martin Dysart azonban más tészta. Egész elcseszett, szétrámolt, nevetséges vidéki élete ellenére, a mázrétegek alól kivillanó kételyeivel együtt őrülten izgató figura. Vajon mit tudott volna kezdeni vele egy olyan asszony, aki nem tevékenyen áhítatképtelen? (És: „az ember igazi hajlamait mi sem mutatja hívebben, mint kiválasztottja”.)
Minden egyes ember a szenvedély megteremtésének és megélésének képességével születik erre a világra. Miért irigyeljük akkor a másét ahelyett, hogy rátalálnánk a sajátunkra? A pszichiáter – a legnemesebb, a társadalom által vállon veregetett szándéktól indíttatva – amputálni készül egy fiatalember szenvedélyeit, élményeit. Azon dolgozik, hogy visszavezesse őt a normalitásba, amely normalitástól egyébként ő maga piszkosul szenved. Nincs logika, nincs magyarázat.
A szakmai és morális ellentmondástól terhelt Dysart – nagyjából egyetlen – jó pontja, hogy felismeri a tevékenysége nyomán keletkezett űrt, és hajlandónak mutatkozik annak betöltésére – bármi áron, akármivel járjon is ez.
A szkíta-görög mitológia egyik legendája egy kentaurról szól, aki önként lemond saját halhatatlanságáról egy lázadó, különleges fiatalember javára, aki halálos bűnt követett el az istenek ellen. A kentaur bölcs és tapasztalt, szakmáját tekintve gyógyító és spirituális mester. A fiú Prométheusz.
(A kép forrása: www.thalia.hu)
