Belvárosi Négyes

Helyszín: Belvárosi Színház

Időpont: 2013. február 26., 20 óra

Ronald Harwood: A nagy négyes

Szereplők: Molnár Piroska, Vári Éva, Benedek Miklós, Szacsvay László

Programcímke: „Ünnepelt operaénekesek voltak. Mára visszavonultak. Egy békés művészotthonban él a tenor, a basszus és az alt – amikor egy nap váratlanul beköltözik a szoprán is.”

Lélekben keltett rezgőszavak: “Ritmus”, “Finomság”

_____________________________

Belvárosi Színház, 19 óra 20 perc. Mivel a forgalom kiszámíthatatlan, általában sok időm van előadás előtt. Gyűlölök késni. Így esik, hogy még javában pangás tolong a színházban, mikor én már a jegyem is átvettem. Lassan lemegyek a lépcsőn, ahol kedves hölgy siet elém. Mivel rengeteg időm van, itt – szó szerint és gondolatban is – megállok egy pillanatra. Nagymama kézzel horgolt terítőinek illatát idézi ez a fogadtatás: mintha idősebb barátnőmhöz érkeznék teára hosszú külföldi tartózkodásom után. Már-már azt gyanítom, összetévesztett valakivel. De nem: később látom, az utánam jövőket is így üdvözli. Kérdeznem sem kell, elmondja, merre találhatom a ruhatárat, a mosdót, és hogy mikor nyitja az ajtókat. Kedvesen irányít, és minden egyes vendégnek örül, szárnya alá veszi az élményre vágyó tátott szájú gyermekeket (Görög Ibolya szóhasználata).

Ugyan nem kapcsolódik a darabhoz, mégis merengek egy verset azon, hogy biztosan élt már a háborúban, túlélte ötvenhatot, és ki tudja, mit még. Gondolom, nyugdíjas, és lenne egy fogadásom, hogy a nyugdíja innen van a félmillión. Biztosan vannak bosszúságai, problémái, talán a csípője is fáj néha. Mindebből azonban mi, vendégek, semmit sem látunk. Rég halott nagymamám gondoskodását látom az arcán, a mozdulataiban. Mondanom sem kell, hogy ápolt, elegáns. Azt mondja, azért van itt, hogy segítsen. És nem tudja, hogy mostanában túlcsordulok érzelemmel, apróságok hatolnak a lelkemig. Nem tudja, mennyire megérint, hogy olyan, amilyen. Az utolsó pillanatig a folyosón várok. Olvasgatok, mert a sor szélén van a helyem, várom, hogy beüljenek a többiek. Már csukódik az ajtó, amikor elindulok befelé. Gyengéden megállít és másik ajtó felé terel. Mert már behajtotta azt, amit megcéloztam. Nem akarja, hogy megüssön az önműködően csukódó ajtószárny. Biztosan benne van a munkakörében, hogy a holdkórosokra is ügyeljen. Ő az a láthatatlan színházi ember, akinek sem személye, sem munkája nem látványos. Nem kap tapsot, mégis nagy része van a hangulat megteremtésében, a varázslat behangolásában.

Beülök a helyemre, kezdésig a nincsfüggöny vizsgálnom engedi a díszletet. A színpadkép egyszerű, szépen érzékelteti az alaphelyzetet. Okosan alkalmazott vetítés kezdődik. Helye van, nagyon tetszik. Minden párbeszédnél vagy múltfestő monológnál érzékletesebben mutatja meg, amit a darab viszonyainak megértéséhez tudnunk kell.

A helyszín egy kopottas színészotthon. Árnyéka és karikatúrája két világnak, magába olvasztja a fényüket vesztett művészlelkeket és egy átlagos idősotthon mindennapjait diétás nővérrel, “rohadt orvosok”-kal és félmeztelen kertésszel. Az átlagos, emlékeiből élő idős embertől az különbözteti meg az otthon lakóit, hogy az ő emlékeik életmentők (és bizonyos esetekben hanganyaggal dokumentáltak). Semmiféle jelenük nincs, kizárólag múltjuk van. És ostobácska pótcselekvések, melyekről jellegükből következően nyilvánvaló, hogy még jobban kiüresítenek ahelyett, hogy tartalmat adnának. Az ünnepelt, sikeres operaénekesek valami csúnya tévedés folyományaként belekerültek egy számukra idegen testbe, amely már csak kolonc, és csak arra jó, hogy akadályozzon – néha még az emlékezést is. Mindezt a legkedvesebb öniróniával tárják elénk, finom humorral (köszönet és hála a nem-közönségesbe-fordulásért) és vibráló, élénk természetességgel.

Tojáspatkolásos óvatossággal, finom eleganciával bontakoznak ki az archetípusos jellemek. Könnyen elképzelem, hogy az ugratások ugyanígy folynak hónapok óta, és évek múltán sem fognak változni. Az elegancia mögül néha kificcen a szakmai féltékenység és/vagy az elért eredményekre való büszkeség. Az otthonban, ahol kívülről szemlélve minden múltbéli siker vagy kudarc már teljesen mindegy, az emlékszilánkok extrém súlyúvá, kritikus jelentőségűvé fontosodnak, az idősebb (és csak ritkán bölcsebb) művészek fiatalságuk köreit futják újra és újra. Azért nem válnak szánalmas pampogó öregekké, mert maguk is tisztában vannak helyzetükkel, és hosszú évek színpadi tapasztalatával saját életük szerepei mögül is képesek kikacsintani, és olykor megmosolyogni saját mókuskereküket.

A darab lehetne nyomasztó, frusztrált tragikomédia. Az elcsépelt klisé-sorstól a kristályfinom ritmika menti meg: amikor feltűnik egy-egy súlyosabb (néha sokkoló) múltfoszlány, darab ideig hagyják hatni, épp csak a megértésig, de a teljes átélést elfújja egy remek ritmusban odaszúrt, érzelemelterelő csattanó. Ennek az előadásnak ez a feszes, pattogó mérleghinta-ritmusa adja számomra a friss, napízű eperséget. (A színház egyébként a Mérleg zodiákusi jelhez tartozik, itt csak erősödik ez az analógia, ami nekem, erre érzékenynek, különösen tetszik.)

Bár nem figyelem emberként a színészeket (ti. azért, mert leköt az előadás), nem állom meg, hogy kifejezzem álmélkodásomat afölött, ahogy megjelenítik a kicsit szenilis, nagyon szeretnivaló, bogaras-hóbortos öregszínészt. Merthogy végig (a) fiatal(színműipari betanított munkás)okat megszégyenítő összpontosítás, fürgeség, parázsló reakciók, pattogó ütemben egymás alá tett és frappánsan lereagált poénok, remek ritmusú, pillanatra sem leülő előadás nyűgöz bennünket. Minden csattanó ül, de ha a forgatókönyv kanyarodik, másodperc alatt tragédiába változik a hangulat, majd megint vissza, oldó könnyedségbe, blazírt arccal bekoppintott kacagtató kiszólásba. Ki is mondja a Tenor: a művészet célja az, hogy érzelmeket keltsen. Mennyire igaz… ugyanakkor nem kell szükségképpen mindig a szereplővel halni, az ember feltétlenül tanul, elzsongul akkor is, ha a végén mindenki életben marad, és ha nem kell még éjjel is tízkilós kalapáccsal szívbevertnek éreznie magát.

A (megérdemelten hosszú és lelkes) tapsrend után mosolyogva lépkedek a ruhatárhoz, és azon töprengek: vajon képes leszek-e összeélni olyan emlékeket még most, fiatalon, amik erőt adnak ha idősebb leszek, de nem szívják el az élet élvezete, a mindennapok kalandjai elől a levegőt. És: vajon az életben is – úgy, mint az esti előadásban – a tökéletes ritmuson, éber-éles lereagán múlik minden?