Erdők, vágyak, boszorkák

Vadregény – Into The Woods

Helyszín: Magyar Színház
Időpont: 2014. április 27., 18 óra
Stephen Sondheim: Vadregény (Into The Woods)

Szereplők: Fillár István, Szűcs Kinga, Szemenyei János, Szalay Kriszta, Gémes Antos, Holecskó Orsolya, Kovács Lotti, Tóth Éva, Moór Marianna, Auksz Éva, Egyházi Géza, Ágoston Péter, Szalay Kriszta, Simon András, Benkő Nóra, Tahi József, Csiszár Katalin, Kovács Dézi, Mentes Júlia

Programcímke: … És boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – Vagy mégsem?

______________________________

Vadregény_PLAKÁT_250

Különös kedvenceim azok a szülők, akik felületesen elolvasnak egy címet, majd elhozzák hatéves gyermeküket egy olyan darabra, amit a színlap 12 éves kor alatt nem ajánl. Pedig a címben is ott áll fehéren-feketén: VADregény, tehát NEM szelíd. No.

Privát véleményem szerint az előadást 21 éves kor alatt megtekinteni teljesen felesleges, utána azonban kötelező. Minél idősebb az ember, annál többször ismételve. És ezt nem azért gondolom így, mert a mesék brutalitása olykor a sírvaröhögős komikumig srófolva jelenik meg a színpadon, hanem a sokszor szájbarágósan elsődlegessé váló másodlagos tartalom miatt.

Habár zenei megoldások halvány árnyképe visszaköszön az Egy nyári éj mosolyából, a Vadregény mégsem az éhes kasszák unalmas utánizzadása. A dallamvilág – akárcsak a Nyári éjben – emészteni segít a mesebőrbe bújtatott ólomnehéz, szívenrobbantós üzeneteket. Régóta sejtem, amiben immár biztos vagyok: a nevettetés virtuóz színpadi kötéltáncos szakértelmet igényel; mesében szerepelni egészen bizonyosan más (értsd: a hétköznapihoz képest más, már-már templomi, szent rítusokhoz illő) tudatállapotot. A Vadregény izgalmas ötvözete ennek a kettőnek, ily módon a művészek előtt szinte megoldhatatlan feladat tornyosul. A lényeg a „szinte”. És hogy megoldják mégis, azt abból lehet érzékelni, hogy én is csak utólag, analitikus boncolgatás közben keresem meg ezeket a technikai alkotóelemeket. Mert attól kezdve, hogy felemelkedik a függöny, a színpadi mese élő, lüktető entitássá alakul, beburkolja a nézőteret, de talán az egész kerületet is.

A párhuzamosan induló meseszálak gyermek-lényünkhöz szólva csalogatnak egyre beljebb az erdőbe. Pergő, gyors a cselekmény, a mély gondolatok és dinamit poénok egymás sarkát tapossák a nagy tolongásban, nincs idő gondolkodni. Eszembe jut, amit a cserkészeten tanítanak: ha örvénybe kerülsz, engedd át magad, felesleges a küzdelem. Ilyenformán érzem én is: a darab nem az analitikus elmémnek szól. Szabadságra küldöm a logikámat (vagy tudj’ Isten, talán küldeni sem kell, mintha megától vette volna a kalapját és emigrált volna), és már nagyon az elején elkezdek a lelkemmel nézni. A csoda számomra abban áll, hogy a történet kedves zsongítása elringat, a precízen elhelyezett taposóakna-poénok hatalmasakat szólnak, és az ilyenformán szedált, teljesen nyitott lélekbe pontosan középre találnak azok a szavak, félmondatok, amelyek ellentmondás nem tűrően visznek saját erdőm mélyére. A színpadon hallom saját kételyeimet, látom saját bizonytalanságomat, érzem saját örömömet vagy félelmemet. Nincs rejtett gondolatom: valakinek a szájából valahogy minden kínos és érdekes, rejtett(nek vélt) magocska kimondódik. Őszintén örülök, hogy nem egyedül vagyok a nézőtéren, mert így talán többedmagammal gondolhatom, hogy másnak is vészesen vetkőzik a lelke, és újfent hálás vagyok a jótékony, diszkrét sötétért. Nem tudhatom, mások hogyan vannak vele, de én úgy érzem, egyes mondatokat Sondheim kizárólag nekem szánt, bele önvalóm közepébe, kínosan, kátrányosan, vagy éppen friss zúdulással.

A tériszonyosan mély kérdések nem hagynak nyugtot. Rólunk mesélnek vágyaink. Rólunk beszél, mit kívánunk. Aztán ha nem kapjuk meg, boldogtalanok vagyunk. Ha megkapjuk, boldogok vagyunk. Vagy nem. Vagy igen? Vagy akkor vagyunk boldogok, ha előbb bemegyünk a saját félelmetes erdőnkbe, megismerjük önmagunkat, és így leszünk képesek olyasmit kívánni, ami már boldoggá is tesz? Vagy inkább ne gondoljunk erről semmit, mert erdő nélkül élni sokkal kényelmesebb?

Hát, így.

Civilként nagyon hasznosnak tartom a terápiás lélekhagyma-feltárást, de kevés olyan módszert ismerek, amely ennyire hatékonyan, ennyire telitalálatos módszerességgel ilyen mélyre vinne, ilyen professzionálisan óvna a lelki keszontól, mégis ilyen sokat tanítana önmagamról. Miközben egy kicsit kacifántosra gondolt, bátor kérdéseket felvevő dajkamesét nézek.

Írtam már néhányszor, hogy a darabot nem ajánlom mindenkinek. Ebben az esetben ez fokozottan igaz, és aki mégis veszi a bátorságot, hogy beüljön, készüljön rá, hogy Piroska és a Farkas, a Banya és a többiek a saját, privát erdőrengetegéről tanítják a nézőt. Hatékonyan, kevés tabuval és tisztán, ezért aki allergiás az őszinteségre, tárazzon bőven zsebkendővel, mert sokat fog tüsszögni.

Ehhez a bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.