Szkeptika székbe ragad
Vincze Zsuzsa-Szarka Tamás: Székely Dózsa György
Helyszín: Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Időpont: 2014. augusztus 22., 20 óra
Szereplők: Novák Péter, Eredics-Fekete Zsuzsanna, Oberfrank Pál, Valach Gábor, Szarka Tamás, valamint a Magyar Nemzeti Táncegyüttes – Budapest
Programcímke: „A táncjáték 500 évvel ezelőtti története a magyar történelem sorsfordító eseményéről, a Dózsa György által vezetett parasztfelkelésről szól. Szuggesztív látomás a múltról, melyben megidéződik a magyarság közös sorsa.”
______________________
Úgy gondoltam: ahol Szarka Tamás zenéje keveredik a Honvéd Együttes táncolásával, onnan nem hiányozhatok. Novák Pétert pedig túl lehet élni, mert kedves fiú igazán, színésznek sem rossz. Beosztani Dózsa Györgynek ugyan nálam elérte a „hagyjuk már!” szintet, mert ne röhögtessük szét a vakbelem azzal, hogy ő mint Székely Dózsa György, meg egyáltalán; egy ilyen aranyos, sima, lágy ember amint parasztlázad… de ha belőle lehet választani, akkor nézzük ebben a szereposztásban.
Hideg az este, kibéleltem vastag előítéletekkel.
A színlapon láttam, hogy Szarka Tamás csak felvételről lesz jelen. Ettől lekonyultam, mert reméltem, hogy a Szabadtérin semmi nem lesz konzerv. A kezdéssel pedig azonnal folytattam is a konyulást, amikor beütött minden koreográfus kedvenc Jolly Jokere, az unalomig ismert lassított felvételes vonaglás. Már az ötlettől is ásítozni kezdek. Pillanatig játszottam a gondolattal, hogy ne erőltessük, ami nem megy és menjünk szépen haza. Aztán – szinte észrevétlenül – elkezdődött mégis az előadás. De nem a langyos „kis pénz – kis foci”, hanem valami olyasmi, amitől még a madarak is leestek volna a fáról, ha éppen arrafelé pihennek el.
Sietve leszögezem, hogy azért az előítélet hasznos dolog, mert a hangtechnika annyi kívánnivalót hagyott maga után, hogy hirtelenjében ennyit nem is tudok kívánni. Nem elég, hogy bizonyos hangokból sok volt, másokból semennyi; a valódi problémát az okozta, hogy – ott, ahol ültem – az ének és a próza egyaránt érthetetlenné torzult. Előnye ennek az állapotnak, hogy az ember olvas szájról, ahogy tud, és a felismert mozaikokból próbálgatja összeállítani a mondanivalót, amely elfoglaltság fejleszti a kreativitást és a koncentrációs készséget.
A másik konfliktusos terep Dózsa György ábrázolása volt, és ezen azért vagyok képtelen könnyedén átlendülni, mert az űrlapon ő volt megadva mint központi figura. Bátran kijelenthetem, hogy aki ezt az alakot írta/rendezte, valószínűleg sosem közelített még meg valódi székely embert száz lépésnél jobban. Ráadásul ez a téma nálam tyúkszem-jellegű. Továbbá: ha már a címben is kihangsúlyoztuk, hogy parasztvezérünk székely, akkor legalább olvassunk utána, miről ismerni fel a székely embert két mérföldről, ellenszélben és félhomályban.
Történik viszont, hogy Novák Péter éppen annyira dózsagyörgytelen, mint amennyire a rendezői (?) utasítás szerint a szerepe székelytelen, ezért hát a kettő szorzatából állhullasztó, frenetikus alakítás keveredik mégis.
Miért emlegetek „alakítást” egy táncjátékkal kapcsolatban? Nos… magam sem hittem volna, de itt elsőrangú, remekbe szabott színészi munkának lehetünk tanúi. Csak épp nem szavakkal operál a színpad népe, hanem ritmussal, zenével, mozdulatokkal. Egy-egy pontba sűrített, cicómentes szenvedéllyel.
A címszereplő például sokszor kontrafigura. Vizuális feszültségként van jelen. Érzésvilágát, a benne dúló égiháborút az fejezi ki, ahogy jelenlétével, mozgásbeli ellenpontozásával kontrasztot alkot az összes többi szereplővel. A táncosok harmóniában, összeragadt szellemi egységként mozdulnak, látható energetikai és érzelmi örvényeket keltve a játéktérben. A lófő alakja a színművész szándéka szerint hol belesimul ebbe a szövetbe, hol élesen kiválik belőle. Dózsa György ez esetben hullámtermészetű: hol kioltja, hol erősíti a történeti és érzelmi feszültség-vektorokat. Esetlegességnek, véletlenszerűségnek nyoma sincs.
Egy dolog, hogy Novák Péternél jól szólalnak meg a keményebb, ütősebb dalok. Másik dolog, hogy tud az arcával, testével bánni. A meglepő és süvegelendő az alázat, ahogyan patent technikával kitesz minden pontot, kiforog minden forgást. Nem spórolja ki. Nem mismásolja el. Forgásból oda érkezik, ahova kell. Embert én ilyen precízen szédelegni nem láttam. Ez a színész belesimul egy olyan világszínvonalú táncegyüttes térjátékába, mint amilyen a Honvéd. (Vagy a Magyar Nemzeti Táncegyüttes, aki a jogutódja és közreműködik a másik csapat… ez már nekem bonyolult.)
Az álmélkodásom a boszorkányos álomnál fordul megsemmisült, behódoló gyönyörködésbe. No és csodálkozásba is, mert vagy nem hallok jól, vagy a színpadon eléneklik és eltáncolják az emberi létezés egyik kulcsát. Sőt, nem is csak egy kulcsát, mindjárt egy egész kulcscsomót.
Hallottam már őrület zenét, láttam már jó koreográfiát. A katarzist (igen, volt…) megint a testszínháznak köszönhetem.
Álmodik a szépreményű vezér, és az elején nem tudja még, hogy álomban nincs pap, paraszt, sem katona. Álomban csak Férfi van, kontroll viszont alig. Ezért itt mutatkozhat meg igazán, mi forr az esküvések, morál és illedelem alatt, olyan mélyen le- és elfojtva, hogy a vágyak, ösztönök és tudatalatti késztetések csak különleges, misztikus éjszakákon, mulatság utáni bormámorba szenderülve törhetnek felszínre. Ilyenkor viszont: ami a csövön kifér.
És az eredmény: überjúj.
Nem büszkén, csupán tényként közlöm, hogy a Kultúrszóda szerkesztőségét nem egyszerű zavarba kergetni. Ennek a fura, székelymentes Dózsa Györgynek mégis semmi idő alatt sikerül. Mert reflektorban mutatja meg, ahogy a Férfilélek imádkozik, ellenkezik, harcol teste ellen, lelke ellen, harcol minden ellen… majd a Kegyelem egyetlen áldott pillanat-töredékében hogyan fordul át önmaga ellentétébe az elfojtott, elhazudott valóság, és hogyan kezd akkor már kapkodón, keresőn, ölelni vágyó karral kapaszkodni, táncolni akarni a rangtalan, feladattalan, küldetéstelen ember, aki ebben az álom-valóságban most semmi más, mint Férfi; hogyan hullik szomjas akarással, szédülten és odaadással a tánc közepébe. Az arc nem látszik, de a testtartáson, látható és láthatatlan kommunikációs csatornákon világgá sír az édesen fájdalmas gyönyörűség.
Ez az a jelenet, ami után ha égetnének, se tudnék megszólalni. És annak ellenére, hogy számomra ez a csúcspontja nem csupán ennek az előadásnak, de az egész nyári színházas élménydömpingnek, jól esik nézni, ahogy tovább bomlik a cselekmény. Pulzusemelő jelenet is akad még, jó néhány.
A táncosok arca átszellemült, a ritmusra mozduló testek bűvkört vonnak. Részletek ragadnak szíven, apró mozdulatok. Egy súlyos, sűrű megállás, egy késleltetett ritmusban, ám tébolyult erővel megindított forgás, egy-egy szoknyalebbenés. Legényesek, siratók, botok és csapásolás, lassú, vontatott szerelmes táncok.
A szükségszerű, száraz tényként oly jól ismert végkifejlet, mely ebben az értelmezésben annyira letisztult és elegáns, és hála az égnek, amiért teljesen mentes minden túlzó, giccses zajtól.
A táncrege furcsa szerzet: az élettől lüktető táncképek szolgálnak díszletként, a sorstragédiákat, nemzetet és egyéni életeket lenullázó tévedéseket a csend bontja ki.
Novák Péter abban (is) nagy, hogy mozdulatai úgy érkeznek a szemembe, mintha nem a zenére és a pontosan bepróbált koreográfiára születnének, hanem a visszafojtott, pusztító lánggal égő belső tűz lökné-fordítaná, vagy parancsolná feszültséggel terhes megállásokba a testét.
Az „akarom-e újra látni” teszt eredménye hiperpozitív. Nem mindig vagyok kompatibilis a Ghymes zeneiségével, ez a darab azonban minden részében mestermunka. Kell bele, nagyon kell Szarka Tamás sírós hangja. Még akkor is, ha felvételről.