Csinibaba a Szigeten

Győri Nemzeti Színház: Csinibaba

Helyszín: Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Időpont: 2013. július 5., 20 óra

Márton Gyula: Csinibaba

Szereplők: Csankó Zoltán, Mézes Violetta, Török András, Töreky Zsuzsa, Nagy Balázs, Fejszés Attila, Pörneczi Attila, Molnár Zsolt, Kiss Tünde, Forgács Péter, Bartha Alexandra, Janisch Éva, valamint a zseniális Többiek

Programcímke: „A Csinibaba című, Tímár Péter által rendezett és Márton Gyula által írt film eredeti színpadi változata.”

____________________________

A Margitsziget szerencsésen kifürdött az árvízből, újra lehet rajta lófrálni, futni és egyéb bohóságokat művelni. Ráérősen sétálunk Férjjel a délutáni záporral öntözött, egyáltalán nem friss, viszont párás sétautakon. A nemrég átadott, itt-ott még kordonmaradékos Zenélő Szökőkút már messziről csalogat (nekem gyermekkori becsípődéses indíttatásom, hogy oda akarok menni, meg akarok fogni mindent, ami víz). Jóllehet egyáltalán nem zenél, egy árva zümmögés sem hagyja el a hangszórókat, a látvány hosszú tízpercekre odaragaszt. Annyira, hogy végül már Férj mondja, hogy ha befejezném a kút gyermekies, tátottszemű bámulását, akár oda is érhetnénk kezdésre. Tiszta jó, hogy kettőnk közül legalább valaki észnél van, mert annyira csodás a felugráló vízoszlopokat nézni, hogy én – mit szépítsem – megfeledkeztem minden másról. Ha odaül az ember a kút tövébe és kifigyel magának egy vízsugarat, képzeletben ráülhet, felrepülhet nagyon-nagyon magasra, majd érezheti a gyomrában a holtpontot követő zuhanást, ahogy az addig egységes vízköteg gyöngyökre robban és megannyi tündérlabda gurul szét a víztükrön. Szerintem órákig tudnám nézni ezt a műsort, mert a programozott működés ugyanaz, de a víz mindig máshogy játssza, máshogy formálja önmagát.

Eltépődvén a tündérségtől lóvasút mellet vezet az út. Naná, hogy nem lehet rá felmenni. Csak azt nem tudom, a zord vasútőr attól retteg, hogy kárt teszek a muzeális járműben a felmenésemmel, vagy engem félt a leeséstől.

Jóval kezdés előtt érkezünk a Szabadtérihez, bőven van időnk meglátogatni a mosdót (hurrá-hurrá! végre egy hely, ahol nem három fülke van kétezer nézőre), és még mindig temérdek időnk van. Mindent összevetve jó húszperces késéssel kezdődik az előadás, ami rossz pont, egyrészt mert bámulhattam volna még a vízjátékot, másrészt mert ha azt akarom, hogy visszaéljenek az időmmel, multiplexbe megyek. De ezek csak felületes gondolatok, túl szép a nyáreste a zsörtölődéshez. Másfelől meg kíváncsi is vagyok a Győri Nemzeti Színházra, mert hallottam hírét fergeteges Jekyll és Hyde előadásuknak. Örülök, hogy eljöttek Budapestre, mert mostanában nem terveztünk Győrbe utazni.

A Csinibaba zenei világa minden szempontból fekszik nekem. És itt most nem a filmzenét kell érteni, hanem a valódi hangszereken, valódi ritmikában és valódi dallamokkal játszott eredeti muzsikát. A nyitány a Táskarádió, ami ugyan nem a kedvencem ebből az időszakból, de jót tesz neki, hogy a szöveg a kerítésen kívül maradt. Az ütem játékos, intenzív, a jelmezekkel festett színvilág vidám, életteli és könnyed. A koreográfia sok elemében emlékeztet a Grease-re, ám nem bántóan és nem agresszíven. Elhiszem, hogy nyár van és fiatalság és felszabadult táncolás.

Az előadás korrajza számomra kicsit keserű, talán azért, mert minden ízem viszolyog ettől a negédes, sunyi és álságos korszaktól. Nosztalgiám sincs, mert nem akkor voltam fiatal. Saját hangulatomat hiba nélkül felfedezem a színdarabban, fekszenek a sajátos humorú, keserűen savanykás poénok is.

A művészek játéka hiteles, és ez azért dupla csavar, mert a mű eleve karikatúra, tehát a karikatúra válik hitelessé, a groteszk lesz életszerűvé. Köszönöm, fejreállításból jeles. A lányok bájosak, a szoknyák lebbennek, a fiúk sokszor nem tudják, mit akarnak és egyáltalán hogy merre van az amarra, de a kedves kavarodásban rajzolt hangulati áramok jól kivehetők és még a zsöllyén is tisztán érezhetők. A közönség többsége veszi az adást, az éjjeli lepkék elkerülik a hajamat és a szúnyogok is pihennek – kellemes az este.

Valamikor közben arra gondolok, milyen fura, hogy szabadtéren ülünk és az előadást nem mossa el/nem szakítja félbe eső, amikor feltámad a szél, dörög-villámlik, és pár csepp eső is leesik. A nézőtér megbolydul, rengeteg ember kezd menekülni, mi rezignáltan esőkabátot veszünk elő és tovább nézzük az előadást, mert a színen minden zavartalanul folytatódik. Van ugyan egy pillanat, amikor a takarásban megjelenik a stáb, de végül úgy határoznak, hogy nem áll le a produkció, és az esős idő is másfelé veszi az irányt, a villámok már csak háttérfények egész végig, a dörgés csak hangsúlyoz részeket, nem kellemetlen és nem ijesztő. A művészek pedig az esőnedves színpadon játsszák végig az előadást azért, hogy nekünk örömet szerezzenek, hogy ne kelljen technikai szünetet tartani, hogy ne törjön meg az ív.

Egész végig szívet-lelket beleadó, kedves-esetlen mókát produkálnak, amely egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. Teli kosár gratulációt küldök a Társulatnak, egyben legmagasabb elismerésemet fejezem ki az előadással kapcsolatban. Nyomatékosan kifejezem ezeken kívül hálámat és köszönetemet, és leszögezem, hogy remek estét varázsoltak nekünk, szenzációs volt a társulat: a kalauztól kezdve a középkorú, nagymúltú hölgyig mindenki. Fontos ezt újra és újra megerősíteni, mert nem győzök elhűlni a megdöbbenés közben azon, ahogy a magára, kulturális fensőbbségére és intellektusára oly igen büszke pesti közönség az utolsó taktusok közben készséges vízi hullaként kezd oszladozni, a tapsrend alatt pedig már tömeg hömpölyög kifelé.

Kicsit lejjebb süllyedek a székemben és mindent beleadva tapsolok, amikor arra gondolok, hogy ez a sok kiváló tehetség elutazik Győrből ide azért, hogy elhozzon egy nagyszerű produkciót, megmutassa amit tud, kikapcsoljon, szórakoztasson, vizes deszkákon is azt célozza, hogy adjon és a lehető legjobban teljesítsen, és mi úgy köszönjük meg ezt az alázatot és lelkesedést, hogy elinalunk a végéről. Csak csendben jegyzem meg, hogy nyáron nincs ruhatár, másnap szombat. Ennyire sokat számít, hogy három egész perccel korábban lehet lefeküdni?

Ismeretlenül is reménykedem benne, hogy a Társulat meg sem fordítja a fejében, hogy ez esetleg az ő munkájukat minősíti. Férj és a magam nevében pedig köszönöm és gratulálok.

Ehhez a bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.