Fogadás a Fényhozóval

MOST létezik még az otthon, melyet egy orvosdoktor álma hívott életre három évtizede. MOST még rackanyáj gomolyog, magyar szürke fekszik lustán, ékességes, nehéz fejét szelíden ingatva. Mangalica röffen az alkonyodó Napra, őshonos őrzők terelik, védik az őshonos fajtákat. MOST még egyben van a hucul ménes.

Ezekben az órákban dől el: vajon az időjárás, az áradás, a bürokrácia, a rosszakarók és a Turáni Átok képzelt (épp ezért nagyon valóságos) hatalmával szemben fel tudunk-e mutatni annyi erőt, összefogást, segíteni akarást, tiszta szándékot, ami elég a ménesnek télire.

Fogadtam a bennem lakozó elkeseredéssel, reményvesztettséggel, kilátástalansággal. Fogadtam a bennem élő Luciferrel arra, hogy a bankok, az EU, a papírforma és a realitás ellenében elegen leszünk ahhoz, hogy nyerjünk a gazdának és táltosainak nyolc hónapot. Hogy megnyerjük számukra az időt IS, az Életet IS.

Fénykép: magyarhuculmenes.hu

Tudom, hogy a gazdátlan kutyák és cicák sorsa is fontos (fontos kell legyen). Tudom, hogy sokkal több kóborló kutya van, mint kószáló paripa. És hogy a lovak agóniája nem látványos, a vágóhídra küldött tisztavérű ménes gondolata keveseket sokkol. Ezért arra kérlek Benneteket, szenteljetek pár percet arra, hogy felvegyétek a szemüvegemet: lássátok a szememmel, érezzétek a szívemmel, mennyire mást is jelenthet ez a krízis, mint forintokat, megtérülési mutatókat és nyers húst.

 

Miért pont a ménes fáj?

A lovak a mítoszok csodalényeinek utolsó (egyenes ági) leszármazottai. Bár szárnyukat és homlokuk közepén növő szarvukat a világ folyásához idomulva el kellett rejteniük, mágikus képességeiket, gyógyító tehetségüket nem vesztették el. Azon túl, hogy társaink (voltak) a napi munkában, ennél sokkal nagyobb szolgálatot végeznek: közelebb hoznak lényünk rejtett valóságához. Önmagunkról tanítanak. Szerényen és félénken jelentkeznek közvetítőnek, mikor a bennünk élő Isten-szikrát keressük.

Aki akár csak egyszer is volt olyan szerencsés, hogy elveszhetett egy barnabársony tekintetben, tudhatta: a Világóceánban merült meg. Aki érezte már egy vibráló izmú, fenségesen büszke állat füle rebbenésében, nyaka hajlásában a szeretetteljes ragaszkodást, a kíváncsi-játékos lélektárs hívását, végérvényesen megváltozott egyetlen pillanat alatt, egyetlen érintéstől, egy lóillatú, párás LÉLEKzet hatására.

Azt meg felesleges részleteznem, mindezeken túl mit jelentenek a lovak a magyar hagyományban, milyen különös kapcsolat fűzi a magyar embert a lóhoz.

 

Miért pont most?

Ez a mese is így kezdődik: „kezdetben vala a logosz”. Egy gondolat és sok év kemény munkája nyomán ménes alakul. A csikók éveken át jól értékesíthetők, a kancakihelyezés is olajozottan működik. Aztán változik a szél, a kancákat szinte egyszerre, egyik napról a másikra vissza kell venni. Jön egy-két rossz év, amikor nem kellenek már a féltő gonddal tenyésztett csikók. Jön egy kedvezőtlen kormánydöntés (hiába a nemzeti lovas stratégiai terv), egy adminisztratív hiba következtében nem érkezik a területalapú támogatás (nem, méltányosság nincs, valaki vagy ki tud tölteni egy adatlapot, vagy ne akarjon támogatást). Érkezik viszont egy áradás (ami nem életet adott, hanem megfojtotta a legelőt), marad a magyar lófajták iránti teljes közöny (mert inkább a telivér import a menő, és a milliókért megvásárolt idegbajos, túltenyésztett porcelán lovak). Végül az utolsó mentsvárként beadott és indokolás nélkül elutasított pályázat sem tud segíteni. Elkerülhetetlennek tűnik a keserű ébredés, amikor a gazda kénytelen szembenézni az érdektelenség valóságával. Vágóhídra kényszerül adni lovai nagy részét, hogy a megmaradók áttelelhessenek.

Pedig az elején úgy szólt az álom, hogy a lovak Magyarországon maradnak. Azért dolgozott, azért kelt fel naponta megújuló hittel és tenni akarással, hogy megőrizze a hagyományos értékeket. Velünk, városlakókkal is gondolt, akik jobbára fejben vagyunk magyarok (vagy ott sem), akik bajosan különböztetjük meg a jószág sörényét a farkától. Hogy ha mi későn ébredünk is, ő még képes legyen megmutatni a gyermekeinknek, milyen egy magyar ló. Hogy ne történhessen meg a hucullal, rackával, mangalicával, ami megtörtént a székely lóval: hogy a közöny és az érdektelenség kipusztította, eltüntette úgy, hogy csak fajtaleírása maradt, jó emlékezete a székely ember száján, és néhány szürke fénykép.

Kevesen vannak, akik ezt az értékmentő feladatot felvállalják. Kevesen vannak, és jó, ha tudjuk: helyettünk dolgoznak. Mert – ugye – mi a panelba, gyepes kertbe, ikerházba, kertvárosba hogyan is hozhatnánk lovat? Nem is értünk hozzá, nem is fér el, nyaralni is megyünk néha, munka után meg kinek lenne kedve még ezzel is vesződni…

 

Most van az az utolsó pillanat, amikor még ki lehet jönni a zuhanórepülésből. MOST egyben még a ménes. Még dönthetünk úgy, hogy jóvátesszük, ami elromlott. Még megvásárolhatjuk lelkiismeretünk nyugalmát, az önvád alóli felmentést. Vagy dönthetünk úgy is, hogy nem teszünk semmit, hadd menjenek a csikók a vágóhídra, elvégre finom a lókolbász is. De akkor gondoljunk arra is, hogy a vágóhídon nem kérik el szépen a lovak életét azért, hogy életet alkossanak belőle, és biztosan meg sem köszönik nekik az áldozatot. Ahogyan arra sem figyelnek, hogy az egészséges, csupa élet állatok ne szenvedjenek, hogy ne féljenek, ne érezzenek fájdalmat. És gondoljunk arra is, hogy most nem csak az öregeket, betegeket, sántákat készülnek vinni, hanem az életerős csikókat, a makkegészséges lovakat is. Sőt: főleg őket.

Eddig a hír. Ezért van, hogy ugyan nem az én ügyem, röstellek is más dolgába avatkozni, mégsem állhatok tétlenül, mégis muszáj tennem a mészárlás ellen azokkal az eszközökkel, amelyek a rendelkezésemre állnak.

És mert semmit nem tettem, ha csupán világgá sírom a problémát, elmondom azt is, szerintem mit tehetnénk mi, városiak, kiskertesek… mindazok, akik ezt a felvonást nem képesek elintézni egy vállrándítással. Akiknek nem mindegy egy egész ménes és egy lovasgazda sorsa.

Magamról tudom, hogy hajlamos vagyok egy halom olyan dolgot megvásárolni, amire igazán nincs is szükség. Ezért én azt fogom tenni, hogy minden nap felírom, mennyi pénzt költöttem édességre, rágcsákra, cukros löttyökre (és, mivel különösen elszánt vagyok, minden – lényegében felesleges – dolgot hozzáírok a listához). Majd ezeket a tételeket kéthetente összeadom, az így keletkezett összeget pedig átutalom, hogy hasznossá váljon, élet legyen belőle. (A tranzakciós adó miatt lehet, hogy csak havonta, de az elv akkor is ugyanaz.)

De ha nem lennék ilyen meredek, csinálhatnám azt, hogy minden negyedik (vagy harmadik, vagy ötödik) tábla csokit nem veszem meg, hanem félreteszem az árát, és időközönként átutalom a ménesnek.

Vagy ha dohányoznék, minden héten két doboz cigaretta árát küldeném el.

Vagy ha fogyasztanék alkoholt, minden negyedik üveg akármi árát utalnám át.

Vagy kitalálnék szabadon hasonló módszereket, mert tudom, hogy egy átlagos családnál havonta öt-hatezer forint simán lecsurog a lefolyón, kiesik az ablakon. A másik oldalon pedig az áll, hogy ennyi pénzből egy felnőtt hucul öt napig eszik.

Egy átlagos doboz cigaretta árával egy lónak egy egész napot lehet nyerni.

Egy átlagos üveg égetett szesz árával (0,5 literrel számolva) két napot. A minőségi vodkák és pálinkák árán pedig akár 3-4 napot is.

Öt tábla kommersz csokoládé ára ismét csak egy nap.

Vagy kitalálnám, hogy télire örökbe fogadok egy csikót. Vagy ha az túl sokba kerülne, akkor egy felet. Vagy egy csikó-fület. A lényeg a szándék, az odafigyelés. És hogy megmutassuk: sokan vagyunk, akik a partvonalról drukkolunk, akiket igenis érdekel a másik ember. Akik hajlandók saját arcukkal felelősséget vállalni, amikor az arctalan hivatalok és intézmények minden ajtaja bezárul. Ha most átmenetileg úgy érzi a Gazda, hogy megtett mindent, mégis minden úton torlasznak ütközött… akkor nekünk, néhányunknak hatalmunkban áll, hogy ösvényt nyissunk számára a kilátástalanság falai között.

Természetesen mindeközben az érintettek sem ülnek a fenekükön sült gerlére éhesen. A családfő tanyasi vendégvárást tervez, hagyomány szerinti ételekkel terített asztalokat, mesebeli ízeket, békebeli hangulatot. Lesz ott minden, ami szem-szájnak ingere a lekvároktól, befőttektől kezdve a saját termelésű zöldségeken és tojáson át a tejtermékekig, és még tovább. Csak legyen, aki örül neki!

Emellett már most rengetegféle húsárut készít házilag. A ménes támogatásának az is egy módja, ha Tőle vásároltok dagadót és hurkát, és ezentúl messze kerülitek a nagyáruházak kínálatát (értsd: az ipari hulladékból préselt, emberi fogyasztásra alkalmatlan szemetet). Meg lehet kóstolni a kolbászokat, a szalonnát is. Bár ezen a téren nem vagyok mérvadó, azt látatlanban borítékolni merem, hogy az ízélményt nem lehet majd egy lapon említeni az áruházi „házi” kolbásszal. Kísérletezzetek bátran, tudom, hogy ügyesek vagytok, feltaláljátok Magatokat.

Alább az adatok:

http://www.magyarhuculmenes.hu/ (itt olvashattok a ménesről szikár tényeket)

http://mentsdmegarackat.hu/ (itt található többek között a feldolgozott húsok árlistája is)

http://www.magyarracka.hu/

 

Dunakanyar Takarékszövetkezet
Dr. Magyar Gábor
64700021-40308412
(én ide utalom az összegyűlt forintokat)

Külföldről:

IBAN: HU47 6470 0021 4030 8412 0000 0000
S.W.I.F.T.: MAVOHUHB
Közlemény: DUNAHUHH

PayPal: magyar.ember@freemail.hu

Nincs követelmény. Nincs elvárt minimum, nincs kötelező penzum. Egyedül remény van. A fogadás tárgya pedig az: vajon van-e elég ember, akinek nem mindegy; meg tudunk-e váltani a ménesnek egy telet. Mert a tél után új tavasz jön, újra sarjad a legelő, jöhetnek új törvények, új pályázatok, újra kezdődik az élet. De a játékban maradáshoz a telet valahogy túl kell élni.

______________________________

A cikk megírása óta létrejött egy Facebook oldal “Tenyeremen viszlek át a télen” néven. A tervek szerint itt lehet majd megtekinteni, hol tartunk, mit sikerült elérni, milyen ötleteink vannak, egyszóval itt lehet figyelemmel követni a híreket, és itt lehet kihasználni a közösségi média kínálta lehetőségeket.

 

5 hozzászólás to “Fogadás a Fényhozóval”

  1. Sír az ember lelke ennek hallatán.
    Hova lehet a segítséget küldeni?

  2. KultúrSzóda // 2013-08-27 at 18:14 //

    A cikkben megjelölt számlaszámra.
    Köszönet érte.

  3. Szilvia // 2013-08-27 at 19:49 //

    Nincs Paypal lehetőség? Külföldről egyszerűbb lenne!

  4. KultúrSzóda // 2013-08-27 at 20:05 //

    Csak erről a bankszámlaszámról tudok.
    Mindazonáltal megpróbálok utánakérdezni.

  5. KultúrSzóda // 2013-08-28 at 10:20 //

    Külföldi utaláskor fontos, hogy a S.W.I.F.T. kód a MAVOHUHB (ha jól értettem, ez a Takarékszövetkezetek központi kódja). A másik, hasonló kódot (DUNAHUHH)a közleménybe érdemes írni, hogy a pénz könnyebben célhoz érjen. Ez a második azonban nem követelmény, mert az IBAN szám alapján beazonosítható a számla. Ami elengedhetetlenül fontos, az a MAVOHUHB