Operett: Viktória (bemutató)

Helyszín: Budapesti Operettszínház

Időpont: 2013. január 25., 19 óra

Ábrahám Pál: Viktória (operett)

Szereplők: Huszti Péter, Frankó Tünde, Dolhai Attila, Csonka András, Kékkovács Mara, Kerényi Miklós Máté, Szendy Szilvi, Faragó András

 _____________________________

Előrebocsátom, hogy messze ültem, mert az utolsó pillanatban jutott eszembe jegyet venni (az utolsó pillanatban még lehetett jegyet kapni), és meglehet, hogy onnan ahol ültem, nem láttam mindent jól, meg talán a hang is furcsán söndörödik a hátsó sorok szélére… Töredelmesen beismerem továbbá: van nekem ez a különös becsípődésem, hogy szeretem a magyar operettet. És a súlyosbító: Dolhai Attila miatt mentem elsősorban, mert… áh, nem magyarázkodom. Jó helyt’ van a színpadon, oszt’ ennyi. Ejsze’ másnak is feltűnt már ez, bizonyosan.

A kellemesen jazz-hangzású nyitány után örülhettem is az első jelenetben, mert rögtön ott lett Koltay István a színen, bár nem sokáig, mert hirtelen ki akarták végezni (orosz hadifogságból kifolyólag ugyanis, ami köztudottan ártalmas az egészségre). Énekelt egy keveset hazáról meg szerelemről – ahogy azt el is várnánk halálközeli helyzetben egy acélos, nemes lelkű és bátor huszárkapitánytól – majd kis idő múlva úgy eltűnt, hogy az első felvonás utolsó pár percéig elő sem került többet. Vagy olyan jól álcázta magát, hogy hátulról már nem látszott. (Ezért voltam kénytelen aktívan egyébre figyelni, ami nem biztos, hogy előny…)

Bár nem fújom kívülről a szövegkönyvet, végig az volt az érzésem, hogy buheráltak vele, mely gyanúmban a végén KERO® a „mindenki boldog és az elnök beszédet mond” részben meg is erősített. Szerintem ez felesleges és több helyen kifejezetten zavaró, de végső soron az is egy politika, hogy akinek nem tetszik a szöveg, az figyelje a zenét meg a táncot. Ami jól is elsülhetne, ha nem tűnne fel, hogy néha mintha nem pont ott lenne a zenekar (vagy a dallam, viszonyítás kérdése), ahol kellene. Vagy mondom: talán máshogy terjedt a hang oda, ahol ültem, vagy rosszul hallottam, mert nem vagyok egy Mozart. A koreográfiában meg – amellett hogy aranyos volt és sok embert megmozgatott – én még annyira, de annyira éreztem további potenciált, azokból a jó kis táncolható számokból olyan sok szépet és látványosat ki lehetett volna hozni, amolyan operettes módra felpörgetni, lendületet beletolni… itt hiányérzet maradt bennem, ami hűségesen elkísért az előadás végéig. E. g. a Szendy-Kerényi párosról konkrétan tudom, hogy milyen lehetetlen bravúrokra képesek együtt, az ő táncbéli tehetségükben is maradtak még tartalékok. Volt viszont egy csomó ninja (vagy olyasmi), a funkcionalitást itt még nem sikerült megfejtenem, de majd igyekszem pótolni. És volt még szóló harcművésztáncos, akinek szép virágok voltak a testén, de szintén nem táncolt ki mindent, amit az eszméletvesztős zene lehetővé tett volna.

A hangulatra amúgy nem nagyon lehetett panasz: körülöttem csupa idősebb pár ült, akik elszántan tapsolni akartak és szeretni akarták a darabot. Ez persze végül sikerülhetett is, mert a társulat kitett magáért, és ezen a ponton (a pozitív gondolkodás jegyében) én is abbahagyom a piszkálódást. Például Kerényi Miklós Máté tetszett, jól állt neki a ványadt cigányprímás, aranyos volt a huszártiszt ellenpontjaként, jól kihasználta a helyzeteit.

Különben meg az első felvonás a „Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj” kezdetű dallal zárult, ami miatt az előadás összes hibáját bianco megbocsátottam, mert Dolhai Attila (aki egyébként nekem nem zsánerem, de) akkorát énekelt, hogy lepergett az összes szempillafestékem. Emellett végig a szerepben volt: magamban éreztem az „egész-világ-úgy-megy-el-a-búsba-ahogy-gondolom” hangulatot, a dühöt, becsapottságot; mindezt lazán rombolva, édesen-ziláltan, spiccesen. Ezt a dolgot nagyon tudja. A drámai fennforgásban olyan sármosan döglesztette a szíveket, hogy az is megérezhette a delejt, aki általában érzéketlen az ilyen típusú rezgéseire. A hangja pedig (számomra) tökéletes, erős, egyben halványan reszelős, ami miatt annyira különleges és olyan férfias tud lenni… ha semennyit sem adna színészi játékban, a hallószervi ingerek miatt akkor is megérné az este. Csak az a kár, hogy ezen az előadáson nem sok deszka kopik el a cipője talpától. És ezt nem úgy értem, hogy zokniban játszik, hanem hogy az én ízlésemhez képest elég keveset tüntet a jelenlétével a porondon.

Közben eszembe jutott, hogy végeredményben Huszti Péter lenne a főszereplő, bár ha valaki, akkor ő nem nyomul előtérbe. Szintén kedves a szívemnek, végig megérdemelten kapta a nagy tapsokat. Olyan hibátlanul hozza az idősödő úriembert, hogy gyakorlatilag képtelen vagyok őt farmerben elképzelni. Plusz szegénykém minden úriemberség dacára megint hoppon marad, ráadásul valamilyen fura véletlen folytán általában Dolhai viszi el az őt érdeklő nőket. Ennek ellenére örök gentleman: atyai módon segíti a szerelmeseket a románc kibontakozásában, félreáll az útból és elmegy máshova lakni. (Annyi különbség van az áthalláshoz képest, hogy a gerlepár most nem kapja meg a nagyköveti rezidenciát…)

Mindent összevetve mindenki jól csinálta amit csinált, („well done Mika, good job”). Az tényleg egyéni ízlés dolga, ha nekem valaki valamelyik jelenetben soknak tűnik, vagy ha a primadonna és a bonviván között valakinek (nekem) nem érzékelhető az elektromosság. Operettes keretekbe még ez is belefér.

Külön kiemelni már csak Faragó Andrást szeretném, aki személyes kedvencem, és a négyperces szerepét is olyan kedvesre formálja, hogy öröm nézni. (És csak én éhezem meg, valahányszor megszólal?!?!)

A tapsrend közepén (ahogy már hagyománnyá vált bemutatók alkalmával) KERO® beszédet mond. Azzal kezdi, hogy felsorolja a páholysort név szerint (gondolom az ott helyet foglalók őszinte örömére), majd elmond egy sor olyan dolgot, ami kicsivel több információ a témában, mint amennyit tudni szerettem volna. (Ismét csak magamat okolhatom: ha holnapra vettem volna jegyet, nem lenne beszéd.)

Végül az alkotógárdát és általában a művészeket őszinte és nagy taps búcsúztatja, összességében jogosan. Bár nálam ez az alkotás nem került be a kedvenc három közé, azért távoktatásos jelleggel a továbbiakban is figyelemmel kísérem.