Operettszínház: Rebecca

Helyszín: Budapesti Operettszínház

Időpont: 2013. november 17., 19 óra

Lévay Szilveszter – Michael Kunze: Rebecca – A Manderley-ház asszonya

Szereplők: Vágó Bernadett, Homonnay Zsolt, Polyák Lilla, Szulák Andrea, Bálint Ádám, Pálfalvy Attila, Nádasi Veronika, Pirgel Dávid, Jantyik Csaba

Programcímke: „Kora legnépszerűbb regényírójává tette, s a világhírt is meghozta a Rebecca Daphne du Maurier számára. Valódi sikertörténet született 1938-ban, a szakértők igazi mesterműnek tartják a könyvet, s alighanem igazuk van, hiszen a sztori a XXI. században is izgalmas. […]A történetet a musicalben is a főszereplő naiv fiatal nő, “Én” elmesélésében ismerhetjük meg. Egy Côte d’Azur-i szállodában ismerkedik meg Lord Maxim de Winterrel, akinek felesége, Rebecca rejtélyes módon vesztette életét. Gyors udvarlás után ő lesz a második Mrs. De Winter, és férjével annak vidéki otthonába, a legendás Manderley-be költözik, mely az első pillanattól rideg és barátságtalan számára…”

 

_____________________________

Homonnay Zsolt széténekelte a kontyomat. Tudom én régebbről, hogy van Neki ez a velőcincás hangja, de a valós élmény mindig intenzívebb, mint az emlékeim.

A Rebecca-musical a bemutatása óta lelki karácsonyfám csúcsdísze. Igaz viszont, hogy mindig kínosan ügyeltem arra, hogy kizárólag az egyik szereposztással legyen dolgom. Vagyis a másikkal. Eddig. Mert amióta meghallottam, hogy Homonnay Zsolt lesz a másik-egyik Maxim, rögtön tudtam, hogy tapasztalnom kell ezt a hangot azokban a dalokban. Sokáig visszatartó tényező volt, hogy a másik Én (nem, ez nem a hasadt személyiségekről szóló dolgozat) szerepe Vágó Bernadettre esett, de mit van mit tenni, mély levegőt vettem – és nem bánom. Vágó Zsuzsi számottevő rutinra tett szert ebben az alakban, a bemutató óta is, magához képest is rengeteget fejlődött és színesedett, így nem lenne fair vele összehasonlítanom a friss beállót. Reméljük, műsoron marad még a Rebecca addig, amíg Vágó Bernadett is megtalálja saját nyomvonalát és Homonnay Zsoltnak sem lesz bő Maxim kabátja.

Ezzel együtt örömteli meglepetésként ért, hogy Bernadett levetkőzte a fő hirig-indukátor szokásait: már nem repdes, nem rohangál és nem pattog annyit a színpadon, művészi eszközkészlete érettebb, felnőttesebb árnyalatosságokkal gazdagodott. Hangja idővel magabiztosabbá vált, és a nagyon komoly és nagyon nehéz pillanatokban is hittem Neki.

A lángolós pillanatokban elhittem Mr. De Wintert is, ott inkább az általános karakterformálásban látom a nehézségeket. Míg Szabó P. Szilveszterről azonnal lesír, hogy lelkében intenzív a belsőkukac-munka, fizikailag is belecsappan a szerepbe, addig Homonnay Zsolt megmarad kiegyensúlyozott, mosolygós férfiembernek. Ami a köznapi életben egyébként nagyon szuper, de a szerep olyasféle automata önpusztítást, kötelességmániát és elfojtásos-ellenőrzéses tünetegyüttest kívánna meg, ami a régebb óta maximkodó fiatalembernek egyelőre olajozottabban sikerül. Valamint, ha én volnék a rendező, azonnali hatállyal megtiltanám azt a bajuszt.

A darab elején még tökéletes esetlenséget és mesterkéltséget érzékelek: Maxim sem, „Én” sem találja a helyét, a tulajdonságait. Kicsit félek is, hogy ha így szét fog húzni a két szereplő, a végén talán átcsapunk Nils Holgerssonba. Az egyedüli biztos pont Szulák Andrea: olyan idegesítően és durván ostoba újgazdag amerikai trampli, hogy minden másról eltereli a figyelmet, de közben roppant szórakoztató. Amíg rajta a figyelem, észrevétlenül megtörténik a két főszereplő finomhangolása, állítanak a nyomatékon, mert a sziklás jelenetben már van varázslat. A fiatal lány rajzol, de ráérez a titkolt, gyulladt gócra és tisztaságával, bájával gyógyít. Sokszor láttam, mégis megszorul a torkom a fájdalmas búcsútól, a cselekményszövés önmagában is alkalmas gyomorremegtetésre, de nincs hiba az átélésben sem. Maxim gesztusaiban változtatnék nüanszokat, néhol hozzátennék, néhol faragnék… de tartom Homonnay Zsoltot olyan jó színésznek, hogy utánamenjen az érzelmi görbületeknek és lecsiszoljon-ráépítsen, ahol kell.

Egyszer valakitől azt hallottam, hogy Polyák Lilla nem jó erre a szerepre, mert túl kedves arca van. Nos, talán az arca kedves, a hangja azonban úgy üt, mint egy női smasszer, úgyhogy szerintem rendben van Mrs. Danversként. Az a kedves mosolya is olyan ízeket kap, hogy azt várom, mikor bukkan elő az ajkai közül a villás nyelve. Arról nem szólva, hogy milyen ravaszdi módon táncoltatja szerencsétlen kis verébkét, aki betévedt a vércseházba. Szegény Énre egyébként is rájár a rúd: Maxim otthoni terepen olykor tomboló, háborodott vadállatként viselkedik, és a könyvtár-jelenetben végre megjön a hangja is, egész testében reszket, igazán, bőszen haragos, ahogy csak várhatja az ártatlan néző. A „Szörnyű az éj” profi módon szól, a hatásvadászat sikerül: szegény hatás kiterítve fekszik a dal végi csend fura bevilágításában.

Amíg a színpadot átépítik, Nádasi Vera énekel bátyjáról jellemrajzot. Csoda ez a hang, jó lenne, ha olykor azért megcsillanhatna komisz házvezetőnőként. Nem azért, mintha hiányérzetem lenne bármelyik Dannyt illetően, csak hiányoznak a változatosság gyönyörei.

Én helyzete akkor válik szánalmasan groteszkké, amikor odatéved a csónakházhoz és olyan irtózatosan kikap amiatt az „istenverte bója” miatt. Ezen a ponton tényleg úgy tűnik, hogy szegény akkor tenyerel a legnagyobb kupacba, amikor éppen menteni próbálja a helyzetet. Maxim itt is tökéletesen elveszti a fejét, az ilyen félelmetesen szenvedélyes jeleneteknél nem hiányolom az átélést, hanem behúzott nyakkal pislogok előre.

Manderley álarcosbálja olyan, mintha Az Operaház fantomjából vették volna kölcsön, de azért időkitöltőnek megteszi, és legalább kontrasztot képez Szulák Andrea dalának, ami viszont minden egyes alkalommal egyre jobb. Mrs. Van Hopper elképesztő, és itt ismét szélsőségekre játszik a rendezés, mert az utána következő csendes idillt hamar felváltja a gorombaság – ahogy az lassan megszokottá válik.

Mrs. Danverst a szünet nem teszi kedvesebbé, továbbra is a tejszín nyalja a kiscicát, szegény „Madame” nagyon nem találja a helyét, lassan sírós passzivitásba rögzül. Még szerencse, hogy megzátonyosodik egy hajó az éjszakában, szerencse, hogy Én a tiltás ellenére elkóborol a csónakházhoz, és szerencse, hogy nevet ad az őt rágó démonnak, mert így végre a férje, az a vak tulok (akit annyira leköt saját nyomora, hogy nem veszi észre, hogy keserűségével megmérgez mindenkit maga körül) kiterítheti lapjait. A Jégmosoly bizonyára nem véletlenül a darab csúcspontja. Ettől féltem előzőleg a legjobban, mert nem elég, hogy bravúros és nehéz és technikás a dal mint dal, de a tetejébe még muszáj átélni, muszáj hiteles lenni benne, mert különben vásári közröhej lesz. Ha nem hihető, hogy a libikóka egyik oldala süllyed, mitől emelkedne a magasba a másik ülőke?! Kell, hogy itt megjelenjen a személyiségbe olvasztott, gyűlölve imádott Asszony, a férfiségében megalázott angol lord, a végső határon elpattanó ólmos önfegyelem és a kitárulkozást természetesen követő pszichovákuum.

Tisztelettel jelentem, hogy a libikóka egyik fele talajnak vágódott (Maxim példásan összeroppant), így a verébegér megkapta a lehetőséget, hogy felnőjön, hogy ne csak üres szövegmondás legyen az „eltűnt a szemedből a gyermek”. „Én” jöhet a végszótól, tényleg felnőhet, asszonnyá válhat és megmutathatja az erejét is, józanságát is, szerelmét is. Igazán a darab befejező jeleneteiben látszik, mennyire nem happy end a happy end, mennyi energiáját emésztheti fel az aprócska és fiatal asszonynak, hogy kettő helyett legyen erős és átvonszolja, átegyensúlyozza társát a katarzist követő mindennapokon. Nem taglalom, érdemes elolvasni a regényt. Annál is inkább, mert hozzá képest a musical némely ponton eltér, de ezek a változások szükségesek is ahhoz, hogy a rendelkezésre álló szűk időkeretben a néző meg tudja adni Maximnak az erkölcsi feloldozást.

 

Össze akartam hasonlítani a két szereposztást, de nem tudom. Annyira más a két értelmezés (még a két Én is eltérő). Egyik Maximban a drámai kifejezőerő szorongat, megríkat és megráz, a másikban a zeneiség kápráztat. Egyedül talán Fawell szerepe az, ahol jobban elhiszem Mészáros Árpád Zsoltnak az alakítást. A többiek… szerencsére nem feszül késpenge a torkomon, hogy favoritot hirdessek. Kívánom, hogy legyen még sok előadás, sok alkalom a töprengésre. Nézzétek meg újra és újra, mert érdemes. A szerzőpáros dalai nagyot szólnak, gyakori a hidegfutkosás, borzongás, váltóláz, ilyenek.

De szerintem az ötéveseket hagyjátok otthon. Még egyet se láttam, aki élvezte volna.