Operett: Elfújta a szél
Operett: Elfújta a szél
Helyszín: Budapesti Operettszínház
Időpont: 2013. december 12., 19 óra
Gerard Presgurvic: Elfújta a szél
Szereplők: Gubik Petra, Szomor György, Szabó P. Szilveszter, Nádasi Veronika, Janza Kata, Lehoczky Zsuzsa, Bíró Eszter, Karányi Péter, Serbán Attila
Programcímke: „A nyári, nagyszabású szabadtéri produkciók után a Budapesti Operettszínházban Gerard Presgurvic francia zeneszerző Margaret Mitchell Elfújta a szél című Pulitzer-díjas regénye alapján készült musicalje! Presgurvic neve nem ismeretlen a magyar közönség előtt, a Rómeó és Júlia immár több mint 500 előadás után jelenleg is teltházak előtt játszott produkciónk.”
________________________________
A beharangozó helyében én nem hangsúlyoznám annyira a Rómeó és Júliát, szegényke amúgy is átsejlik az új darab eredetiségének vékony vásznán. A Szegedi Szabadtér után furcsa kőszínházban viszontlátni a híres és agyonrágott történetet, a R&J-ból ismerős dallamlegók sem késztetnek ámulatra.
A koncepció az átrendezés ellenére továbbra is széttartó és esetleges. Szegedhez képest komoly figura-csere történt: Nádasi Veronika Mammy helyett Scarlett testvérévé avanzsált, ami Veronikának mindegy, tekintve, hogy ő bármely szabadon választott pozícióból, akár egy hordó mélyén is világcsúcsot énekel úgy terepen, mint országúton, azonban a darab amúgy is törékeny egyensúlyát ez az egy apró változtatás tökéletesen felborzolja. A jeleneteken toldozás-foldozás látszik, és talán a szegedi élmény miatt, de nagyon nem sikerül a változtatások frekvenciájára hangolódnom.
Ami nagyobb térben jótékonyan elveszett, most szembetűnő és kacagtató. De miért kellene az amerikai polgárháború borzalmai között kacagnom?! Nem tudom értelmezni azokat a mozdulatokat a koreográfiában, amelyek talán egy ovis adjkirálykatonátos rohamban otthon vannak, egyébként azonban kísértetiesen emlékeztetnek valami nagyon feszült és agresszív biciklikerék-pumpálásra. Mindezt persze zenére, és talán abból a célból, hogy nyomatékosítsák a fokozódó hangulati terhelést? Háát, nem t’om.
Az első felvonás véleményem szerint a súlyos kihívásokkal küszködés jegyeit hordozza magán. Valójában maga a darab nem sokat javul a második részben sem. A nyári előadáshoz hasonlóan ismét kiemelném a lovas-adószedős jelenetet. Ugyanis ez az a hely, ahol másodszor billen borulásig az egyébként is semmilyen egyensúly. Történik ugyanis, hogy Adószedő Kartárs – a mindig délceg és éppen a célszerűség határáig zilált Pintér Tibor – hatalmas, lakkfekete, metálfényű fríz paripán dobog be a képbe. (Úgy hiszem, rendelkezik egy halványan dinamikus jelzésértékkel, amikor a közönség megtapsolja a lovat.) A ló a színpadhoz képest is hatalmas, egyébként is káprázatos jelenség, gyakorlatilag akkora, mint a díszletház nyugati szárnya. Innen már gyorsan következtetni lehet arra, hogy hiába pattog az aprócska Gubik Petra, mondanivalóját is, színészi játékát is, szenvedélyességét is magába nyeli és megsemmisíti a színpadot és a nézőtér lelkét egyként uraló fejedelmi állat. Nyilván életszerű, hogy a polgárháború agóniája után, a kivérzett és eltiport Délen egy állami adószedőnek a szolgálati lova úgy néz ki, mint az állatbőrbe bújt Zeusz, és körülbelül annyit ér, mint Dél-Karolina tárgyi eszközeinek együttes értéke, ám ha én lennék a rendező, nem rendelném alá a látványnak és ennek a hatodlagos show-elemnek ezt az egyébként fontos és sorsfordító jelenetet, mert a történet lendkereke itt nagyot fordul, ám az indíték tökéletesen belesikkad a lóbámulásba. Miután azonban rajongom a lovakat, nekem OK a kép, mert vitathatatlan esztétikája és a magával hozott őstoposz és zsigeri hangulat nagyon jól rezonál a lelkemmel. Igaz, hogy mellesleg szétverődik általa a jelenet, de végül is ez nem is olyan nagy baj, igaz?
Ezen a ponton érkeztünk el ahhoz a részhez, amikor teret kap a tökéletes következetlenség. Mert igaz ugyan, hogy a darab és a zene csupán jóindulattal nevezhető átlagosnak, ugyanakkor a művészek, akik élettel és színekkel töltik fel a cafrangokat, emberfelettit alkotnak.
Az már Szegeden is látszott, hogy Nádasi Veronika az előadás kulcsa, és az ő szempontjából tényleg teljesen mindegy, hogy milyen jelmezben és milyen szerepben jelenik meg, mivel úgyis mindenhogy dauert énekel az ember hajába. Minden egyes alkalommal, amikor hallom, hitetlenkedem afölött, hogyan jöhet emberi testből ilyen énekhang. Valahányszor megjelenik, kénye-kedve szerint forgat, ringat, vagy cserbenhagyásos gázolást játszik a lelkemmel. Akármilyen a darab egyébként, Veronika felemeli, letisztítja, átragyogja, és mire leteszi, tökéletesen mindegy, milyen volt azelőtt. Ő az eleven élet, érzelem, az ő hangja képes rá, hogy bármit megmutasson, bárhova elvigyen. És rendelkezik azzal a sehol nem tanulható, csak veleszülethető tapintattal, hogy nem ejt le, nem zúz porrá egy-egy dal elementáris sodrásával, hanem végig vigyázva tart, és óvatosan teszi le az elragadott lelket a finom, hófehér parti fövenyre. Ha azt mondanám: világszínvonalon énekel, megsérteném őt, mert bár olyan színvonalon lenne a világ, ahol ő énekel!
A másik igazgyöngy, az apró szerepben is izgalmas és mindig annyira odavaló Lehoczky Zsuzsa. Pittypat néni semmilyen sem volna, csak azért kell a darabban, hogy legyen mivel megindokolni Atlantát, de Lehoczky művésznő egyénisége folytán feszültségoldó, kedves, fontos alakká válik.
Gubik Petra nyáron kellemes meglepetés volt, most pedig rövid úton megvett azzal a hisztis, morcos, rakoncátlan és rendkívül bosszantó figurával, aki teljesen egylényegű a regény Scarlettjével. Szélsőséges lélekállapotokat kell ábrázolnia, tizenhatéves ostoba libából kell számító, örök túlélővé válnia, majd végül okos, céltudatos, átszerelmesült felnőtt nővé, közben hol fent, hol lent, tényleg mint a szél… és nem hibázik. Biztos a hangja is, biztos a játéka is. Kiszámított, precíz, de távolról sem mesterkélt stílusa méltó párja Szabó P. Szilveszter Rhett Butlerének. A kőszínházban sokkal fontosabbá válnak a rebbenő mozdulatok, közelebb jön a színpad, árulkodó a mimika, a tekintettel is regényeket lehet mesélni. És a kettejük között feszülő szenvedély érezhető, nem hamis (igaz, hogy nem is kellemes). Nézőként nekem tök mindegy, miből táplálkozik a varázslat, a lényeg, hogy van, vagy nincs. És itt van.
Továbbá van még a Janza Kata által formált „kéjnő” és Rhett között is. Pontosan olyan, amilyen olyan jól illik a darabhoz: egymás megismerésén, tiszteletén és a mély szereteten alapuló, kandallómeleg vibrálás. Katában az tetszik nekem nagyon (ami szakmai szemmel talán hátrány lenne, nem tudom), hogy az aranyszívű utcanőt ugyanolyan királynői méltósággal játssza, mint Titániát. Hogy bármely korban, bármely jelmezben képes előhívni önmagából a női archetípust, akinek jelmeze változhat, de tiszta arca ugyanaz marad. Ehhez a romantikához társul még a jól ismert, de mindig kissé meglepő, dögös hang.
Szabó P. Szilveszternek jót tett a prózai színpad. Bizonyos esetekben még kissé szögletesnek érzem, olykor túl feszes egy-egy jelenetben. Butler alakja az én olvasatomban spontánabb, szenvedélyesebb és rugalmasabb, de itt csupán árnyalatokról beszélünk, hiszen a figura működik, ahogy van, és a karcossága sem zavaró, bőven belefér az egyéni értelmezés fiókjába. Örök háklim, a szerelmes férfi színpadi megjelenítése is kis híján hihetővé emberült. Látom egyébként az esélyt, hogy ebből hosszú távon még lehet valami illanó tökéletesség is.
Tisztelettel kérek Mindenkit: ne kérdezze, érdemes-e megnézni az előadást kőszínházban. Hiszen a darabot teljes egészében bármikor elcserélném fél kiló eperért, de a színészi játék (Serbán Attila is mennyire jól olvasztja magára epizódszerepét…) egyenként és összhatásában is egyedülállóan magas színvonalú. Talán, ha mindenképpen muszáj lenne valamit kinyögnöm, azt mondanám: nézzétek az előadást a külsőségekre vakon, ám teljes lelketeket tárjátok ki a művészeknek. Úgy érzem, az Elfújta a szél esetében kell ez a kettősség, hogy érintési közelségbe kerüljön a színház mágiája.
