Pánik a fedélzeten

Helyszín: Pinceszínház
Bemutató: 2013. október 18., 19:00
Stéphane Laporte – Patrick Laviosa: Pánik a fedélzeten (zenés vígjáték)

Szereplők: Ábel Anita, Gallusz Nikolett, Nádasi Veronika, Simicz Sándor, Magócs Ottó, Pásztor Ádám

Programcímke:
„Egy házaspár vidékről, egy anya a majdnem felnőtt fiával, egy különleges sorsú bárénekesnő és egy mellőzött másodtiszt… Közös bennük, hogy mindannyian hatalmas reményekkel szállnak fel a Titanas tengerjáró fedélzetére, hogy a szárazföldön hagyhassák megoldatlan, unalmas életüket.

Közös, hogy a hajóút során kiderül róluk, egyikük sem az, akinek mutatja magát. S mi a közös bennük még? Sokkal több, mint ahogy azt ők maguk gondolják. Titkaik, hazugságaik elképesztően humoros helyzetekbe sodorják őket, miközben nem tudni, a hajó hová is tart velük.”

____________________

PF_plakat

 

Van ez a dolog a kicsiny színházakkal… minden jobban észrevehető, a néző sem tud annyira elbújni, az egész olyan érzés, mint közösen úszkálni egy gömbakváriumban. A Pinceszínház erre még rálapátolja a pianínót és a bájos bárzongoristát, aki félig a darabban, félig azon kívül gondoskodik a zenei aláfestésről.

A díszlet épp csak támpont: egy mentőöv jelzi, hogy hajón vagyunk, a színpad nagyrészt natúr, legszembetűnőbb eleme a szinteltolás. A lépcsőnek először akkor örülünk, amikor a nyitójelenetben Nádasi Veronika aláereszkedve jön, lát és tarol. Először nem tudom összerakni az apácoid öltözetet a piros kiegészítőkkel, a zavart tovább mélyíti az énekhang, amiről minden eszembe jut, az istenes alázatot és a világi élvezetek tagadását kivéve. Nem beszélve a szövegről. Úgy tűnik, a jelenlévő apáca minden irányban érti a csíziót, fellépése több mint dögös, és ha a szerződés így is rendben van, akkor mindjárt nem is annyira ellenszenves ez a női szerzetesi dolog. Főleg, mikor kiderül, hogy az alkohol sem tiltott. Vagy amikor megjelenik Pásztor Ádám, aki egy fizikai világokon túli érzékeléssel megáldott selyemfiút alakít, és nem azért szólítja „anyám”-nak az apácát, amiért bárki tenné, hanem komolyból.

Sajnos a belépőt követően az egyházreformnál jóval egyszerűbb magyarázatot kap a pajkos jelenség, de ez semennyit sem von le a nagyon erős indítás értékéből. Rögtön az előadás elején kiderül, hogy Nádasi Vera ezúttal kalandornő. Miután ő akkor is vagány lenne, ha egy cserép kaktuszt kellene alakítani, azonnal érezhető, hogy ennek az előadásnak már mindenképpen pozitív lesz az egyenlege. A pazar énekhang mellé bónuszként ebben az előadásban lehetősége van Verának szabadon játszani, megmutathatja színészi tehetségét Josephine szerepében, mindezt egy vígjátékban, ahol emeletekkel nehezebb hiteleset alakítani, mint egyéb terepen.

Fontos szerep jut még a tízes kör közepébe lőtt házaspárnak. Madeleine (Ábel Anita) és Pierre (Magócs Ottó) azért érkeznek a Titanasra, hogy felszítsák házaséletük tüzét. Más lapra tartozik, hogy miként lehet egy olyan tüzet felszítani, ami nem elhamvadt, hanem soha meg sem gyulladt. Madeleine ésszerű, racionális és minden szempontból rém unalmas és megalkuvásos házasságáról a gőzfürdő intimitásában vall a hajó énekesnőjének, akit többek között a másodtiszt is kiszemelt már bizonyos feladatok elvégzésére. Gallusz Nikolett formálja a dizőzt, akinek annyi titka van, hogy az már kész biztonsági kockázat. Emellett a darab teljes hosszában oda nem illőnek tűnő szomorúság játszik az arcán, és ez azért fontos, mert ezzel egyáltalán nem rombolja szét a komédia keservidám légkörét, viszont utólag az ember a homlokára csaphat, mikor kibomlik a megoldás és minden a helyére kerül. Hogy ugyanis mindent már sokkal előbb összerakhatott volna, ha figyeli az árulkodóan elpotyogtatott jelzéseket.

A fedélzeten természetesen az erotika izzása is több szinten és több irányban jelen van. Frappáns fogás, hogy a legfülledtebb jelenet a történet két legszimplább szereplője között pattog. Vagy mégsem. Talán ez is csak a megvezetés része.

A Magócs Ottó által életre keltett narkolepsziás férj szívesen vállal minden kényelmetlenséget, minden újítást, csak hogy ne kelljen szembesülnie az orra előtt vigyorgó valósággal. Pierre minden megmozdulása, a megfelelni vágyás és a „jó leszek, csak ne bánts” intenzív sugárzása annyira szánnivaló, hogy hiába a felröppenő poénok, itt nem jön könnyen a nevetés. Madeleine és Pierre házasságában több a kérdés, semhogy könnyed lehessen a kontextus: ha kiderül, hogy valakit mennyire nem ismertünk, annak milyen okai lehetnek? Talán akarattal szorítjuk össze a szemünket? Vagy eleve is érdektelen volt a másik ember? Természetesen egy vígjátéknak nem feladata a felvetett kérdések megválaszolása, de jó, ha számítunk rá, hogy egyik-másik társadalmi képmutatást leleplező gondolat bizony messzire szúr.

Aztán ott van még Kevin (Pásztor Ádám), aki egyáltalán nem kívánja folytatni a családi vállalkozást, ellenben mire ráébredne valódi vágyaira, addigra azok már nem is annyira aktuálisak. Edouard alakja pedig teljesen beteg ötlet, de valami ijesztően realisztikusan kidolgozva. Persze vannak komikusan túljátszott és kissé csikorgó részek a szerepében, de a félmondatokért és spontán szövegmondásért járó különdíjat Simicz Sándor kapja, mert sokszor már-már megdöbbentően, őszintén életszerű.

Az előadás vége ontja a meglepő megoldásokat, a finálé is van olyan jó, mint a közbenső dalok, már-már elmegy revü-karikatúrának. A francia kortárs darab humorának felszíntől mért távolsága mélységben orrhosszal meghaladja az angol groteszk szintjét, és mint ilyen, az ezirányba fogékonyak számára valódi csemegének ígérkezik.

Ehhez a bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.