Bárka: Sitcom-henger vs. Orpheusz

Helyszín: Bárka Színház

Időpont: 2013. január 27. 19 óra

Szabó Borbála: A teljes tizedik évad

Szereplők: Szorcsik Kriszta, Kardos Róbert, Gados Béla, Szabó Emília, Dévai Balázs, Parti Nóra, Kálid Artúr, Mészáros Tibor

_____________________________

Plakat_kis.jpg

Aki ismer, tudja: szívesebben töltök három órát fejjel lefelé szabadesésben, mint megnézzek egy kortárs darabot. Párszor próbáltam, azóta úgy vagyok, mint az egyszeri macska, aki megégette magát a forró platnival (hogy ti. nem ül többé forró platnira. De hidegre sem.) – kerüljük egymást, a kortárs és én.

Ímhol a kivétel.

 

Először járunk a Bárka Színházban, nem is találjuk meg rögtön. Aztán meg zavar keletkezik a kinyomtatott foglalások körül (bárhol előfordul), de a jegypénztárban ultrakedvesen és udvariasan orvosolják a problémát, és végül jobb helyre kerülünk, mint ahova a jegyünk szólt, ám itt még nem ér véget a zrí. Éppen kezdeném magam beleélni a cselekménybe, amikor egy kevéssé viselkedni képes néző kutyulatot kelt a légkörben, de aztán rövidesen kalap le a Színház előtt a profi megoldásért.

A darabot egyébként nem a téma forradalmisága miatt fogjuk szeretni. A kezdet már-már unalmas: Erika, aki két pici gyermekkel van otthon, elmeséli a napi (világrengető) eseményeket élete párjának, aki multinál (közép)vezető, ráadásul Ernő. A családfenntartó persze inkább kis csendre vágyna hazaérvén végre a napi hajtásból, a kismama viszont már alig várja, hogy háromévesnél idősebb társasága legyen, akivel emberi módon lehet beszélgetni mindegy miről, csak felnőtt hangon. Az érdekütközés megfelelően szájbarágott, láthatjuk a „nemisfigyelszrám” – „dehogynem” sablont, de a szituáció nem közhelyes, mert a két színész körül megszűnik a világ: nem eljátsszák, hanem átélik a pocsolyát. Számomra is meglepő módon magamban osztogatom a szabadon adható plusz pontokat.

Még rágjuk az élményt, hogy milyen igazságtalan ez, de mégis így van (Ernő helyében én is pont ugyanennyire figyelnék), amikor a következő jelenet játszóterébe berobban a kihízottzakós Béla (’80-as évekből importált TSZ elnök napszemüvegben), és túl nyilvánvalóan túljátssza luciferségét. Előadja kritikáját „modern művészet” tárgykörben (egyébként pedig szívemből szól, amikor fellázad a háromszögfejű, hatszemű nőábrázolások ellen, és amilyen hangsúllyal a „Fehér alapon fehér négyzet” című festményről beszél, szinte már szeretem). Mellesleg megkísérti Erikát egy friss, ropogós (szoftverbűncselekmény következményeként birtokolt) amerikai sitcom sorozat első évadjával. (Azok kedvéért, akik ebből hozzám hasonlóan gyengék, a ’sitcom’ jelentése „situation comedy”, „szituációs komédia”; ált. egy kameraszögből felvett vígjáték-sorozat.)

Erika először szabódik, hiszen férjével közös nevelési elveikben eltökélten szembemennek az áramlattal és a hagyományos emberi értékek mentén nevelik csemetéiket, de a kisördög lételeme a motoszka: otthon már forog is a DVD.

A sorozat címe „That’s life” (kb. „Ez az élet”). A címválasztás állhullasztóan remek. (Az előadás amúgy hemzseg a hasonló rejtett, többrétegű gyöngyszemektől.) Technikailag zseniális megoldásokon keresztül mi is belenézhetünk egy-egy epizódba. Közben kívülről szemléljük, hogy a családanya menekül, függővé válik, végül beszippantja a látszat-világ. Megértjük, ugyanakkor azt is látjuk, milyen fájdalmasan elhibázott ösvényen jár, és szánjuk, amiért szürke életét délibábbal vágyik eleveníteni. Natúr ábrázolásban tűnik fel sok olyan mozzanat, amit a rendező kiemelten fontosnak ítél. Miután nem szeretem, ha a hangsúlyozni kívánt gondolatokat ütvefúróval tolják az arcomba, ezeknél a jeleneteknél kedvem támad hangosan sikítani, de én önmérsékletet tanúsítok.

A „That’s life” bántóan közönséges, közhelyes, a színvonala a bányászbéka alatt, inkább már Kínához közel. Hibátlan, valódi aláröhögős, bármelyik amerikai sorozattal vakon behelyettesíthető bugyutaság. (Mint ahogy ez is lenne ugye a cél.) Középtájon, a pezsgős-fürdős jelenet közben befigyelő James Bond Theme akkora telitalálat, hogy oda nem illően, hangosan felkacagok.

A fő ok, amiért a sorozat is heves érzelmeket tud kiváltani, hogy a karaktereket alakító színészek nem alapjáraton működnek. Beleadnak mindent, hogy szerepüket a lehető legmesterkéltebben, legsarkosabban, leghiteltelenebbül alakítsák. És mivel sikerül, így arat végül teljes diadalt a paradoxon.

Közben Lucifer időnként megjelenik és kimond félelmetes dolgokat. Félelmetes, hogy nap mint nap halljuk ezeket a gondolatokat, és mert tetszetős a csomagolásuk, elmulasztunk rácsodálkozni, micsoda emeletes, otromba hazugságok valójában. Pedig valódi természetük ordít. Csak olyan megvilágításba kell őket helyezni, hogy lekerüljön róluk a hangfogó. (Gratulálok a rendezőnek és Gados Bélának.)

A sorozatból összesen kilenc évad van készen. Rajzolatos íve van Erika fokozatos kontrollvesztésének, a kezdetben még jónak álcázkodó külső változásnak, a visszasompolygó önbizalomnak, az észrevétlenül függővé válásnak. Elmosódik, majd teljesen eltűnik a drága és értékes határ.

Időközben természetesen a multikatona is érzi már, hogy otthon kócos a helyzet, az asszony idegösszeroppanása azért monitor mögül is feltűnő. Gondolom leveszi azt is, hogy egy ilyen kínos kapcsolati malőr az esetek többségében kettőn áll. Alkalmasint boncolgatni kezdi, miért szipkázta el egy állatbarom sorozat b. nejét a családi valóságtól.

És az élet eme állomásán feldereng a kérdés: vissza lehet-e hozni egy sorozatzombit a való életbe? Érdemes-e visszahozni? Kell-e hozzá különös tapintat, ami eddig nem volt? Kell-e gyökeres szemléletváltás? És ha igen, vajon hogy fog hozzá az ilyesmihez az ember fia? Mit vesz fel? Mit visz magával?

Ja, mert egy fontos dolgot még nem említettem: a tizedik évad még csak most forog. És kinek a döntése, hogy lesz-e happy end?

 

Bár a naturalisztikus túlkapások és néhol bornírt ábrázolási kellékek engem kifejezetten taszítanak, szerencsére nincs ezekből olyan sok, hogy élvezhetetlenné tegyék a darabot. Rengeteg súlyos (kimondott és kimondatlan) problémával szembesít, sok jelenete felkavar, nyomaszt, feszültté tesz (úgyannyira, hogy a szünetben még nem tudom eldönteni: tetszik-e, amit látok). Napok múlva alakul ki a véleményem: igen, annyira tetszik, hogy meg kell néznem még egyszer, hogy képes legyek külön megfigyelni az apróságokat és az árnyalatokat.

Figyelmeztetés: aki jegyet vált, vigyázzon! A darab alkalmatlan könnyed kikapcsolódásnak. Magam kétszer aludtam rá, és még mindig ki tudok csomagolni az élményből gondolkodnivalót, mélyebb szinten megérthetőt, és rajtakapom magam, hogy újra és újra az előadás jár a fejemben, miközben párhuzamos szemtengellyel a kutyám fülét babrálom.

4 hozzászólás to “Bárka: Sitcom-henger vs. Orpheusz”

  1. szaboborbl // 2013-02-02 at 17:13 //

    Na tessék! Ez most jól jött. Ezért ír az ember darabokat. SzB

  2. KultúrSzóda // 2013-02-02 at 17:47 //

    @szaboborbl: 🙂 “Az ember” bátran írjon ilyeneket… még azt is elérheti mellékeredményként, hogy a magamfajta elvetemült kortárstagadó meginog hitében…

  3. szaboborbl // 2013-02-02 at 20:45 //

    @Lilith Cadmon: Nagy eredmény! Habár a kortárstagadás – nos, ez közös bennünk. De talán változnak az idők. Én igyekszem!

  4. KultúrSzóda // 2013-02-02 at 21:02 //

    @szaboborbl: Én pedig köszönöm. Már az eddigit is 🙂