Víg: Good soul wanted dead or…

Helyszín: Vígszínház

Időpont: 2013. február 5., 19 óra

Bertolt Brecht: Jóembert keresünk

Szereplők: Eszenyi Enikő, Lengyel Tamás, Mészáros Máté, Lukács Sándor, Telekes Péter, Fesztbaum Béla, Molnár Áron, Kerekes József, Gyuriska János

_____________________________________

Minden színház az illattal kezdődik. Legjobban a régi épületeket szeretem (amilyen a Vígszínház is), nekik van az a mással össze nem téveszthető, pótolhatatlan és mesterségesen nem létrehozható párájuk, ami évtizedek sokaságán át gyűlik, gazdagodik, teljesedik, míg végül összeáll falikárpitok és nagy bársony- vagy brokátfüggönyök porából, fűrészporból, parfümökből, lakkból, festékből, naftalinból, levendulából; fémek, lámpák melegének illatából az az elegy, melyet belélegezve pavlovi reflexként zsongul, útrakésszé válik a lélek. (Ráadásként annak, akinek nagyon érzékeny az orra és jól figyel, érezhető a kénkő és a tömjénfüst egymással versengő illata is.) Az alagsorban található tablókon Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Tolnay Klári, Sulyok Mária szerepfotói: már a megidézett nevektől tériszonyom van. Helyemet elfoglalván a nézőtéren kizáródik a valóság, csendesen jelen vagyok női minőségemnek: megnyitom, befogadóvá teszem magam, várom, hogy megigézzenek.

A nyitókép alapján világos, hogy ismét belefutottam egy nemszeretem díszlet- és rendezésvilágba, de ez most nem ér felkészületlenül: Brecht darabjait általában szeretik ilyen furán színpadra vinni. Elegánsan eltekintek a zavaró tényezők felett, mert a feszegetett kérdés zsigeri szinten érdekel. Maga a darab egyébként logikai úton közelít meg egy fontos morális (teológiai) kérdéscsoportot, én pedig nem tudom nem érzelemből és lélekből szemlélni a színházat, ezért az alapfokú kommunikációs zavar nyilvánvaló. Érzem is, hogy milyen irányba akar terelni a cselekmény (voltaképpen nehéz lenne nem érezni), de ösztönösen lázadok az elém állított megoldások és magyarázatok ellen.

A történet szerint három öltönyös-szandálos isten (akiket gyakran illetnek a ’megvilágosodottak’ jelzővel, ami – lássuk be – nem helyettesítő fogalom) empirikusan vizsgálja, hogy a teremtett világban akadnak-e jó emberek. A „jó” fogalma egyelőre abban merül ki, ha valaki éjjeli szállást nyújt a turista-isteneknek. Furcsamód annak ellenére, hogy az istenek eljövetelét előre beharangozták, érkezésükre számítani lehetett, senki sem akar istent a házába, csak egy nincstelen szajha, aki egyébként sem tud nemet mondani semmire. Maga is megfogalmazza kételyeit önnön jóságával szemben, és később is folyton azon feszül mindenki, hogy egy mélyszegény kínai kisvárosban hogyan valósulnak meg a keresztényi parancsolatok (ami több helyen biceg szerintem, mert a világnak azon a felén ezek az értékek pont nem így fontosak). A probléma: hogyan legyek jó, ha nyomorban élek? Magasabb szinten: hogyan lehet megvalósítani a gyönyörű isteni elveket a sár és anyag világában?

Az istenek kedves naivitással adnak perdületet a történetnek: „ha a szegénység akadályozza a lány jóságát, adjunk neki pénzt, és akkor minden rendben lesz!”. Az ötlet nem is tűnik rossznak, mert a pályaelhagyó perdita dohányboltot vásárol. És töretlenül „jó” marad annak ellenére, hogy mindenki látványosan kihasználja, sőt, több variációban láthatjuk, hogyan érik el különféle kétes egzisztenciák találékony és nyakatekert érveléssel, hogy az ő sorsuk miatt is Sen Te érezzen felelősséget és próbáljon megoldani minden gubancot. Az én olvasatomban ez már nem jóság, hanem hülyeség.

Az első felvonás végére csúcsosodik a darab olyképpen, hogy „senki sem tud sokáig jó maradni, ha nem kap egy kis biztatást”, és „a jó nem képes magát segíteni és az isteneknek nincs hatalma”, majd tetőzik ott, hogy az utcalány crescendoban tárja elénk kérdéseit arról, miért nincs az isteneknek számos katonai eszközük a világban lévő rossz kiirtására, és a jók védelmezésére.

Később láthatjuk az isteneket prostituáltként is (ha már, akkor nekem azért a közgazdászos design jobban tetszett), megjelenik a jóságot (=naiv ostobaságot) szemérmetlenül saját céljai érdekében használó „szerelem”. És kedvencem, a nagybácsi, aki kénytelen-kelletlen közbeavatkozik, hogy a libuskát ne falják már fel élve az ingyenélők, és végre megteszi a szükséges védelmi intézkedéseket és felvállalja a konfliktusokat. Az este előrágott tanulsága tehát az, hogy ez a világ kéremszépen olyan, ahol a széplelkűeket megeszik reggelire, és minden jóságnak farkassá kell válnia, ha nem akar elpusztulni, és nincs kiút a szegénységből, mert a pénztelenség megöli a jóságot, és ha az istenek sem tudnak segíteni, az ember hova vergődjön?! Ennek a csúnya, rossz világnak bele kell fulladnia a saját mocskába, mert a nyomor nem hagy helyet a jóságnak, sőt, a jóság olyan kevés, hogy sorsszerűen széttépetik és nyom nélkül feloszlik az őt körülvevő keserű gonoszságban. Más olvasatban: kilátástalan a világ sorsa, mert túl sok gonoszság esik egységnyi jobbító szándékra. Uff.

Nomármost. Ez a gondolati verkli nálam kivétel nélkül minden esetben lecsapja a biztosítékot, ezen az estén már a főkapcsoló is füstöl. Aláírom, hogy jól felépített gondolatszerkezettel van dolgunk (a keresztényi értékrend – gonosz kizsákmányoló világ – kegyetlen istenek háromszögben). De mi történne, ha vennénk egy nagy levegőt, legurítanánk egy felest (erre a célra leginkább az 57 és 60 fok közötti szatmári szilvát ajánlanám), és lépnénk egyet hátra? Lenne ugyanis néhány idevágó kérdésem, ami viszont talán az EU-konform értékrend haját mereszti, szálanként. (Erre vonatkozó közönyöm mint a Mariana-árok.) A zümmögés bennem főként a felelősségvállalási szereptévesztésről szól.

 

– Mikor óhajtja valaki közölni velünk, emberiséggel, hogy mienk a felelősség az életünkért?

– Mikor marad már abba az a tendencia, hogy erkölcsi tanulság szintjén is kívülről-felülről várjuk a megoldásokat (és ami azt illeti, a megváltást is, 2in1)?

– Mi történne, ha az ember a saját életminőségéért nem a körülményeket (=isten(eke)t, kormány(oka)t, szülő(ke)t, időjárást, rosszhelyreszületést, stb.) okolná?

– Milyen lenne a világ, ha az Ember a megszokott „mindenki hibás csak én vagyok áldozat” helyett toppantana egyet és átvenné a felelősséget is, az irányítást is saját életében?

– Miért lenne olyan brutálisan veszélyes, ha mindenki csak arra figyelne, hogy a saját élete rendben legyen, mielőtt a másikéba belebabrál?

– Miért nem mondják az istenek az embereknek, hogy ne engedjék át másnak a saját sorsuk megélését, a saját életük fölött való döntést?

– Mikor szeretnénk esetleg megtanulni, mi adja a fő különbséget a folyó sodorta falevél és a sorsára tudatos, önmagáért felelős szabad emberi minőség között?

 

Tudnám még fokozni.

 

Egyébként az egyik isten egyszer utal arra egy félmondattal, hogy minden jó úgy, ahogy van, de rögtön látszik, hogy nem ez a vonulat a darab erkölcsi tanulsága. Számomra ez azért nagyon bántó, mert más belső helyszínen ez a cselekményszövés talán nem lenne ennyire idegen, de pont Kínában…

 

Konklúzió: Eszenyi Enikő jó a szerepében. A többiek is jók. Enci láthatóan volt már kihasznált is meg szerelmes is, a pilótája (Lengyel Tamás) pedig… inkább nem akarom tudni. A sértett ovis vízárus nagy ötlet, a jelenetek dinamikusak (megkockáztatom, hogy néhol kevesebb mozgással több mondódna), ahol feszültség akar lenni, ott jó ritmussal kezdek szorongani. Lehet találni a rendezésben is érdekességeket, a darab mondanivalója, reménytelensége és kilátásnélkülisége maradéktalanul átjön. A díszlet (nem, ez nem lesz ellentmondás a fent írtakkal!) nagyon jól szolgál a hangulatfestéshez és a hangulatban maradáshoz. A színpadra állítás tehát jó, átélhető; a vázolt konfliktus megérthető és érezhető. Jó munkát végeztek az alkotók, amit azzal mérek le objektíven, hogy feldühödöm a megvezetéses tanulságon. A darab szellemiségével és felkínált megoldásaival szemben ébredt kibékíthetetlen ellentétem már az én egyéni szociálisom.