Uránia: Abigél és Ψ
Helyszín: Uránia Nemzeti Filmszínház, Díszterem
Időpont: 2013. február 21., 19 óra
Szabó Magda: Abigél
Szereplők: Trokán Péter, Csöngedi Nikolett, Lengyel Ferenc, Fábián Anita, Bánfalvy Ági, Hujber Ferenc, Dóczy Péter, Pindroch Csaba
Szabó Magda klasszikus regényének színpadi adaptációját Bánfalvy Ágnes és a rendező, Szikora János készítette
_____________________________
Pazar, gazdagon díszített az Uránia. Nem tudom, hogy hívják hivatalosan a belső tér kialakításának stílusát, bennem az arab mintákat, ívformákat és csipkéket tükrözi vissza. A székek nagyon kényelmesek, nem szorongató a lábtér, ami teátrumi viszonylatban ritkaság. Az ülés is kényelmes, külön kis trónuson érzem magam. Minden együtt van ahhoz, hogy magával ragadjon a színház.
Az Abigél jó választásnak látszik: jól megírt regényből nagy sikerrel futott a sorozat, hálás téma színpadra. Ezért meglepő, hogy számomra nem hozza a várt élményt. Valahogy nem találom a ritmust. Nem zökkenek ki, mert bele sem tudok rázódni. Nem a jelzésszerű díszlettel van bajom, bár tulajdonképpen Horn Mici körmén kívül minden jelzésszerű ebben az előadásban. A díszlet, a jelmezek, a jellemek, a viszonyok. Meglehet, túl sokat vártam. A könyv és a filmsorozat halvány emléke talán mégsem olyan halvány. Olyan magasan a mérce, hogy az előadásban érzékeltetett mélységekre nem rezonálok. Pedig van benne kedvesség és báj, különösen a matulás lányok jeleneteinél. Tagadhatatlan, hogy vannak jó pillanatok, de kevés az olyan, ahol ne lenne számomra túl sok az ábrázolás és kevés a megélés. Sok helyen kiérezni az erőlködést a szerepek mögül. Még úgy is, hogy változtak a szereplők az interneten fellelhető szereposztáshoz képest. Csengő-bongó nevek érkeztek, de végig az az érzésem: csak a mez van a pályán.
Van kivétel persze: Lengyel Ferencnek hívják. Neki majdnem végig hiszek, de többszereplős játékhoz kellenének a többiek is. Kellene, hogy az indulatok kifejezése ne merüljön ki megnyomott szótagokban, fejrázásban és szélesebb gesztusokban, szenvedélyes félfordulatokban, esetleg gyors ölelésekben. Ez egyszer-kétszer elmegy, de sokadszorra túljáratottnak tűnik.
Van hiszti és van vasszigor válaszul, van szerelem és szabadságvágy, de mindnél fals a hegedű. A vége felé már olyanokra figyelek, hogy Horn Mici lila névnapi ruhája mennyire üti a körme színét. Mert zavar. Mert nem vagyok benne. Lebben a kimenős egyenruha nadrágszára, mint egy pizsama alsó, a főhadnagy nem tiszteleg a tábornoknak, behallatszik a súgó (holott talán nem is lenne rá szükség), kilóg alul a másszínű szoknyabélés. Enervált a hangulat.
Szünetben húszig számolom a „Szomszédok” kifejezést, a „láttam a … filmben” ha lehet, még gyakoribb. És mindenhonnan kicsit csalódott hangok. Az aulában fogalmazza meg valaki: a hangzatos nevek behívják a nézőt, de önmagukban nem tudják itt is marasztani. A második felvonás elején látom: igaza van. Elég sokan nem jönnek vissza szünet után.
Nézem a jegyem. Az árából pontosan kétszer nézhetném meg a legvarázsosabb darabot, ami jelenleg Magyarországon elérhető. Még csak nem is tudok mást hibáztatni: saját elvárásaimnak ültem fel. Már előre örültem, milyen nagyszerűségeket tudok majd írni a Színháznaplóba erről a remek témáról. Objektíven szemlélve biztosan jó előadás volt, biztosan sok munkával a próbafolyamatban. Az is lehet, hogy rossz napot fogtam ki, nem hangolódtam rá jól. Vannak szereplők, akiket máshol, más darabban láttam már igazgyöngyködni.
Mitől jó egy előadás? Nem tudom. De ha „Ψ” jelöli a jó előadást, akkor a tegnap este halmazának „Ψ” számomra nem eleme. Van ilyen. Nagy számok törvénye. Azért remélem, egyedül vagyok a véleményemmel, és a legtöbbeknek nagyon tetszett! Nem szeretek ilyeneket írni egy előadásról sem. Pláne, hogy élő-érző emberek talán legjobb szándékkal nyújtott maximumát szedem szét. Ha én játszottam volna tegnap este, elszomorítana a „futottak még” kategória. Holott meglehet: csak az én hullámhosszom hosszabb.