Karinthy: Nők

Helyszín: Karinthy Színház

Időpont: 2014. január 16., 19 óra

Karinthy Ferenc: Nők

Szereplők: Murányi Tünde, Bencze Ilona, Gáspár Kata, Kerekes Viktória, Balázs Andrea, Vertig Tímea, Tímár Éva, Dányi Krisztián, Tóth Zoltán, Németh Gábor, Cs. Németh Lajos, Kiss Gábor, Rábavölgyi Tamás

Programcímke: „… Józsi csapodár természet. Szépeket mond a hölgyekről, tiszteli a nőket. A nők pedig, a budapesti nők nagyon szeretik, ha szeretik, ha tisztelik, ha megértik őket. Józsi pedig azt szereti, aki igényt tart a tiszteletére, a szerelmi szolgálatára. Mondjuk ki bátran: Józsi a kor dédelgetett gyermeke, már-már selyemfiúja. A színhely: 1944, Budapest ostroma. Egy pesti bérház lakói, női, akik mind a háború végét várják. És Beregi Józsi, aki ágról ágra, ágyról ágyra jár, és közben – ki tudja – talán az életét is menti.”

_____________________

 

A Karinthy Színház nemrég bemutatott darabja kényes témát feszeget. Onnan indulunk, hogy a világháborúban kimerült, ostromlott fővárosban, a mindennapos légiriadók, bombázások és nélkülözés közepette az emberek próbálják fenntartani létezésüket, keserves erőfeszítéssel igyekeznek átcsempészni régi értékeket, szokásokat és a boldog békeidők egy-egy darabkáját a földi pokolba. Mindezt úgy, hogy a férfiak vagy halottak, vagy harcolnak a különböző frontokon. A városban a siheder és az aggastyán között nincs senki. Senki, csak az ügyeskedők. Ilyen sikamlós, csúszós-nyálas figura a Dányi Krisztián által megformált Józsi is.

Az előadás zömében arról szól, hogyan szédeleg végig ez a zselégerincű alak egy budapesti bérházat, hogyan ír le teljes kört szajhától szajháig. Szól ezen kívül az asszonyok elkeseredettségéről, valamint az éhségről: a figyelemre, szerető tiszteletre való tökéletes kiéheztetettségről is.

Józsi olyan, mint a női lelkek halotti maszkja. Úgy működik, mintha a női vágyak öntőformájában mindig új és új alakot nyerne, így képes kielégíteni a legkülönfélébb igényeket. A túlélés kétségtelenül erős motivációján túl időről időre előbukkan az örök szerelmes archetípusa. Nem az, aki életen át hűséges társa lehet egy nőnek. Nem. Hanem az, aki élete végéig, folyamatosan szerelmes a nőkbe. És valóban: a „minden mindegy” helyzetekben is, élet és halál küszöbén is ennek a vallásnak az utolsó imádsága tör fel belőle, ami azt üzeni a nézőnek, hogy nem rossz ember ő, hiszen végig pontosan ugyanúgy működik, minden helyzetben következetesen ugyanazt a mintát követi: odafigyel a nőkre és megadja nekik azt, amire vágynak. Persze, hogy számításból (is), de a végeredmény mégis az, hogy hatalmas, tátongó űrt tölt be minden nőnemű szereplő életében. Természetesen mondhatjuk erre azt, hogy könnyű akkor töltögetni, amikor a valódi férfiak a fronton vannak, egyszerű a dolga az emberkocsonyának, amikor a sziklák és a szálfák távol vannak. Ezzel a gondolattal az a probléma, hogy a cukormáz könnyen repedezik, egy-egy jól elhelyezett kérdés nyomán málladozásnak indulnak a családi idillek és előbukkannak a boldog békeidők brutális, hazugsággal terhelt, undorító titkai.

Saját szubjektív véleményem szerint ez a kicsavarodott tisztesség, a fejtetőre állított erkölcsi trambulinok képezik a színdarab legfontosabb értékét.

A kellemetlen igazság alkotórészei ezen felül, mi mindenre képesek az asszonyok (társadalmi helyzettől és kortól teljesen függetlenül), ha csöpp odafigyelést kapnak.

Apró technikai füst-füstölgés. Értem, hogy valamilyen fura szabályozás tiltja a színpadon való cigarettázást. Egyéb előadásokban volt szerencsénk a gyógynövényes cigarettához (aminek bűzétől az Isten óvjon), itt a dohányzás imitálása bukkan fel, és nem tudom eldönteni, a kettő közül melyik a kevéssé szerencsés. Van egy pont azonban a cselekményben, amikor a színpadról hömpölygő egyéb típusú füsttől az első hat sor gyakorlatilag kedves egyetértésben fulladozik, ezért felmerült bennem, hogy úgy egészségkárosítási, mint dramaturgiai szempontok tekintetében inkább szavaznék a valódi cigarettafüstre és ezúton kérem a Jogalkotót, gondolja újra ezt az idegesítő korlátozást.

A szereplőkön sem az élmény teljessége, sem a beleélhetőség nem múlik: olykor döbbenetes erővel adják át az értenivalót, sokkal inkább a tiszta tehetség eszközkészletével, mint a szöveg elmondásával. Bárkit kiemelhetnék név szerint, a bőség zavarában Murányi Tünde, Kerekes Viktória és Balázs Andrea jut először eszembe, mert az ő esetükben éreztem legintenzívebben, ahogy az elnyomott, titkolt érzelmek, a szégyen és a frusztráció szinte fizikai valósággá sűrűsödött a térben, és a színház engedte kereteket messze meghaladó mértékben hatott az előadáson és hat jóval utána is.

Az előadás a politikai gondolatterelés és a látens sulykolásgyanús képi és eszmei modulok ellenére érdeklődésre tarthat számot, hiszen ezek könnyen felismerhetők és figyelmen kívül hagyhatók, míg a valódi mondanivaló szokatlan problémafelvetése és ábrázolásmódja a mai kor emberének is fontos felismerésekkel, tanulságokkal szolgál. Persze ehhez első lépésként nem árt befejezni a probléma létezésének tagadását.

 

Fotók: Karinthy Színház