József Attila Színház: A Doktor úr

Huszti Péter rendezésében még egy büntetőjogász is lehet kacagtató.

Helyszín: József Attila Színház

Időpont: 2013. június 5. 19 óra

Molnár Ferenc: A Doktor úr

Szereplők: Schnell Ádám, Piros Ildikó, Mikó István, Nemcsák Károly, Pásztor Erzsi, Viczián Ottó, Magyar Tímea, Benkő Péter, Győri Péter, Zsolnay András, Bozsó József, Beszterczey Attila, Virga Tímea

Programcímke: „Molnár Ferenc világhírű színpadi szerzőnk, legtöbbet játszott darabja A doktor úr. Dr. Sárkány ügyvéd lakásán játszódik a fergeteges bohózat, szerelemmel, cselszövéssel, féltékenységgel, természetesen nagyszerű szerepekkel, és tucatnyi félreértéssel, amelynek okozója Puzsér a vajszívű tolvaj.”

____________________________

 Doktor_ur_250

Az első 4 bekezdés személyes hangvételű, a darab szempontjából teljességgel érdektelen, és mint ilyen, nyugodt szívvel átugorható.

Örömhírrel kezdem az estét: odataláltam! Hogy ez miért hírértékű? Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, elárulom: tájékozódásilag nem vagyok postagalamb-minőség. (És még azt is mellétűzöm, hogy az előbbi kijelentésem fenékig meríti az eufémizmus fogalmát.) Ezen a jeles napon ráadásul a körülmények komisz játéka folytán a Közútkezelő azzal szórakozik, hogy holmi áradásokra hivatkozva lezárja megszokott, betanult és egyszer már önállóan is sikeresen teljesített útvonalamat. Következésképpen újratervezés szükséges (és nem, még mindig nem rendelkezem GPS-szel, mert Férj szerint a ketyere elhülyíti az embert és tompítja a tájékozódó képességet – ami nekem nincs is, könyörgök, hát hogyan lehetne azon még tompítani?!).

A felmerült és elvetett variációk sokaságát nem írom le, legyen elég az, hogy viszonylag rövid, ám annál intenzívebb fejtörést követően kidolgozom az alternatív útvonalat, amerre mennem kell. Margiton át, Észak felé Váci út, bizonyos saroknál bekapcsol a visszaszámláló: innen a második kijárat. Egérautómmal sorolok: külső sáv, majd satufék. Hatalmas sor áll az első kijáratnál. Hát ez rám nem hat, nekem majd csak a második kell. Bal index, elegáns sávváltás, nagy gáz (húszéves, egészen parányi autócskáról beszélünk), elegánsan suhanok a külsősávos toporgás mellett. Suhanásom közben észlelem, hogy – jóllehet a sor az első kijárat előtt kezdődött, masszívan folytatódik egészen addig, ahol nekem is kellene lennem. Természetesen nyitva áll előttem a pofátlankodási lehetőség, de annyi időm van még – meg aztán ez egészen kínos is, és talán még (jogosan) dudálnának is, az meg olyan zajos. Pillanat alatt átsuhan az elmémen, hogy itt most vállalva lesznek a következmények, és szemrebbenés nélkül, elegánsan elhajtok kijáratom mellett, mintha szándékosan és jó irányba haladnék. Aztán felüljárón átmegy, tekereg, forgolódik, végül zseniális helyzetfelismeréssel és az irányváltások penge ritmusban való alkalmazásával szinte pontosan ott parkol, ahol eredetileg akart. És még mindig van fél óra! Büszke vagyok magamra, és Gandalffal szólva: bárhogy volt is, most itt vagyok, és ez a lényeg.

Miközben a napragyogásban szemerkélő esőben gyalogolok a színház felé, eszembe jut, hogy most bezzeg nincs velem Férj, hogy láthatná, milyen frappánsan oldottam meg a közlekedési eltévedésből fakadó szituációt. Aztán picit lekonyulok, mikor rájövök, hogy ha itt lett volna a nevezett férfiú, akkor nem is lett volna szituáció…

A fenti közjáték végeredményeképpen – a zavaró tényezőktől függetlenül – elégedett és büszke vagyok. Emelkedett hangulatban lépdelek fel a lépcsőkön, kivárom a pénztárnál, amíg az előttem lévő hölgy végez, majd azt is kivárom, hogy a mögülem érkező úriember is végezzen (elég kicsi vagyok, biztosan nem vette észre, hogy előtte állok, meg könnyű is engem kikerülni, és nem is sietek, van még 28 perc kezdésig), átveszem a jegyem és félrevonulok olvasni.

Ezen az estén néhány elemmel bővül a színházi troll-fajtákkal kapcsolatos megfigyeléseim tárháza, és sokadszor konstatálom, hogy a József Attilában nincsenek beengedésbarát széksorok. Egyúttal fel is mentem a fenékkel felém közlekedőket: a széktámlák dőlésszöge miatt valószínűleg a nyakamba esnének, ha illem szerint érkeznének. Meghajlok a zord logika előtt: inkább az illem boruljon, mint én…

Általában véve az előadás úgy jó, ahogy van, de ha később elfelejteném írni, van egy dolog, amin szívem szerint változtatnék, mégpedig a három felvonás. Mivel a díszletet nem kell átrendezni, valamint a három részre szabdalást nem követeli sem a darab hossza, sem a dramaturgia, teljesen feleslegesnek tartom, hogy kétszer felálljunk, kiaraszoljunk, lézengjünk, majd újra vissza, kínos beengedési jelenetek, stb. Sokkal komfortosabb – és bőven elég – lenne mindezt a szokásos egy szünettel megoldani. Nem baj, ha előbb van vége. Nem rőfre mérjük.

Olvasom a szórólapon, hogy Huszti Péter a rendező. Olyat is olvasok, hogy „Játéktér: Huszti Péter”, de nem tudom, ez mit jelent. Ő tervezte vajon a díszletet? Ha igen: jó szeme van hozzá. A színpad elrendezése praktikus, nem túlzó. Szeretem az előadásban, hogy nagyon kevés dolog van, ami kibillentésre alkalmas. Az egyik ilyen túlnyomás a Nemcsák Károly által alakított Csató. Esetében sokszor lenne a kevesebb több, de miután vígjátékról beszélünk, a műfaj elbírja a túlkarikírozott jellemvonásokat és tonnaszám adagolt grimaszolást. Ha úgy fogjuk fel, hogy a rendőrségi fogalmazó képviseli a darabban a vásári bohózatos vonalat, máris helyére kerül minden. Egyszer hallottam valakitől: ha már balek, legyen vehemens! Erre itt nem lehet panasz.

Csató női megfelelője a nevelőnő (Pásztor Erzsi), aki olykor szintén sok, de ez sem nagyon zavaró, mert a vígjáték keretei elég rugalmasak.

Schnell Ádám kiváló ügyvéd, nagyon érzékletesen ábrázolja mindazt, amit a közvélekedés a prókátorokról tart. Magasan hordja az orrát, öntelt, „feltűnésileg viszket”, önző, karrierista sikerhajhász. Ezek mellett egy csomó más érzelem és állapot ábrázolására marad energiája, és amit különösen szeretek, hogy minden szavát kitűnően lehet érteni. És még vicces is.

Az ügyvéd feleségét Piros Ildikó alakítja. Személyes varázsa szinte kézzelfogható; arcjátékával, tekintetének beszédességével nem csupán a férfiaknak szerez csodás perceket. Ízig-vérig huncut, csalafinta, valódi nő. Figyeltem, amilyen arckifejezéssel mondja, hogy „bízzék bennem!” – ha férfi lennék, ettől az egy mondattól soha többé nem tudnék bízni egyetlen nőben sem. Nézőként az a benyomásom: tökéletes partner lehet mindenféle szerepben. Nem tolakszik előre, készségesen játszik a többiek alá. Szükségtelen külön hangsúlyozni a jelenlétét, számára ez adottság. Mivel vérbeli színésznő, színpadi működése egészen természetesnek hat.

Bár „egyszerű” vígjáték a ma esti, a szereplők keresetlensége (talán összeszokottsága?), egymásra hangoltsága folytán képes megteremteni azt a légkört, amelyben eltűnnek a színfalak és a széksorok, és az ember önfeledten szórakozhat a valóságos pillanatokban.

A legnagyobb talány Mikó István, aki a darabbéli Puzsér bőrébe bújik. Sokszor figyeltem már őt, a játékát, de még mindig nem értem, hogy egy ilyen összetéveszthetetlenül jellegzetes hanggal és játékstílussal rendelkező ember hogyan képes a világ összes karakterét hitelesen elővarázsolni a cilinderből? Ugyanazt a néhány eszközt használja, de mégsem egyforma. Míg legtöbb kollegájánál a személyiség áttűnik a szerep mögül (meghatározott gesztuskészlettel és hanghordozással valamennyi szerep lefedhető), Mikó annyira feloldódik, átlényegül, hogy hiába mikóistvános minden szerepben, mindig valami egészen újszerű jön ki a dologból. És tudja azt a finom dolgot, amit én “mértékkel alkalmazott önirónia” címkével illetek, és mint ilyet, nagyon szeretek. Fogalmam sincs, a magánéletben milyen személyiség, de az számomra kétségtelen tény, hogy színpadon az egyik legjobb nevettető, akit valaha láttam. Ritka kincse, hogy nagyon érzi a közönséget. Kis kivárásai, hatásszünetei mindig a kellő ritmusban érkeznek. Vele kapcsolatban mindig izgalmas birizga, hogy kirobban-e valamelyik kollegából a nevetés, amikor – szintén jellegzetes – csiklandós tekintetével rájuk mered. Ilyenkor engem is ficerget a kacagás, nemhogy azt, akinek harminc centiről bámul az arcába…

Kedves meglepetés Viczián Ottó, aki az ügyvédbojtárt játssza a darabban, nem mellesleg ő a reményteli, fiatal hősszerelmes is. Az ilyes szerep hálás és hálátlan egyben, rengeteg a sablon, a bevált formula. Azért szeretem ezt az alakot, mert el lehetett volna túlozni, mégis megmaradt természetesnek. Még a kétségbeesés és végső elkeseredettség perceiben sem ripacsos, amikor a Pásztor Erzsivel közös jelenetben elérkezik az igazság (egyik) pillanata. Tűzijáték és fanfárok: valódi mestermunka. Benkő Péter ugyanebbe a kategóriába tartozik. Mintha Mikszáth-alakok elevenednének tapinthatóvá az „asszonykám, adj egy kis kimenőt” életérzésben: derűs, kicsit tompa, de mindenkor úriember. Szenzációs!

Már sokszor írtam, mennyire vékony jég szerintem a vígjáték és bohózat területe, mennyire nehéz megmaradni elegánsnak, finomnak (és van, amikor ez ráadásul látványosan nem is cél). Úgy érzem, A Doktor úr esetében a színészek és a rendező közös és egymásra hangolt munkája nyomán olyan erőtér alakult ki, amelyben nincs szükség túlzásokra és ormótlan túljátszásokra, mert a nevetés a láthatatlan erőfonalak mentén magától kibomlik. Általában véve egy vígjátékot is attól tartok jónak, amitől egy bármi mást: hogy a színművészek nem kívülről, grimaszokkal és modorossággal mennek rá egy figurára, hanem hagyják azt belül megszületni (és újra mondom: teljesen mindegy, hogy bohózat vagy tragédia forog szóban), majd egyszerűen engedik, hogy a megszületett alak rajtuk keresztül tevékenykedjen a történet keretei között. Ilyenkor van, hogy az előadás magától gördül, hogy nincs baki, hogy nem kell megfeszített koncentráció, mert az előadás magától történik. És nekem ez a „magától történés” a csoda, amiért időről időre visszatérek, mert az ilyen légkör tölti, díszíti, röpteti a szellemet.

Köszönet ennek az évadnak a Cseresznyéért és a Doktor úrért! Ősztől többet látogatom majd a József Attilát. Elvégre az utat már tudom…

(A kép forrása: www.jozsefattilaszinhaz.hu)

Ehhez a bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.