Radnóti és a Bolha

Helyszín: Radnóti Színház

Időpont: 2013. március 7., 19 óra

Georges Feydeau: Bolha a fülbe

Szereplők: Gazsó György, Szávai Viktória, Schneider Zoltán, Petrik Andrea, Csányi Sándor, Márton András, Adorján Bálint, Kováts Adél, Szervét Tibor, Klem Viktor, Sárközi-Nagy Ilona, Formán Bálint, Somody Kálmán, Andrusko Marcella

Programcímke: Férjfiaskó; szörnyen felismerhető kézírás; calvados és latin temperament; önálló és izgékony szájpadlás; férjek, feleségek, szeretők és felhergelt bakmacskák mindenfelé… ember legyen a talpán, aki ezt kibogozza!

_____________________________

 A vígjáték majd’ egy éve fut a Radnótiban. Hol voltam én eddig?! Mondjuk, az igaz, hogy akárhonnan nézzük, zömmel a Nagymező utca másik oldalait látogatjuk. Az Andrássy úthoz képest a másik oldalon van a könnyebbzenés színházak delejes vonzereje, a Nagymező utcán pedig a Radnótival átellenben található a város (számomra és szubjektíven) legkedvenc fagylaltozója. Ebben a pici boltban még mindig szakadatlanul kedvesek a betérővel, a berendezés valószínűleg harminc éve ugyanilyen, és a fagylaltot gyermekkorom édesillatú, balatonnyári emlékeiből főzik. Egy gombóc annyiba kerül, hogy kétszer megnézed, jól látod-e, mégis szerintem pont hétszer finomabb, mint bárhol máshol. És ha ez még mind nem elég: néha készítenek rumos meggyet, fagylalt állapotban. Az országban azóta nem lehetett minőségi rumos meggy fagylaltot enni, amióta az öreg Viniczai bezárta a Siófok-Sóstó állomásnál megbújó fagylaltozóját (közvetlenül a szabad strand mellett, ahol a piros műkő-burkolaton fázott a meztelen talpunk, amíg sorban álltunk, és olyan forgalom volt, hogy a gyerektappancsok nedves nyomai sosem száradtak fel teljesen). Ezt a sikoltó és fájdalmas hiányt pótolja némelykor ez a pici pesti fagyizó, de egyéb költeményeiket is nagyon szeretem, és örömmel konstatálom, hogy immár beköszöntött a tavasz: újra megfagyiztathatja magát az, aki színház előtt nem kifejezetten éhes, de szívesen elcsábulna valamilyen minőségi édeshűvösre.

Természetesen én is fagylalttal nyitom az estét, mert szokás szerint rengeteg időm van kezdés előtt. Mivel kellemesen langyos az idő, kifejezetten jó lófrálni kicsit a környéken. A Bolha kétszünetes, mindkétszer kint szellőzöm az utcán ameddig lehet, annyira meleg és levegőtlen a nézőtér. Ezzel azonban nagyjából ki is merült valamennyi kellemetlensége az estének. Ezen a héten nagyon szerencsés vagyok (mikor nem?): a „véletlen” (Férj képében) szenzációs nevetős alkalmakat válogatott nekem össze.

Első függöny fel, Csányi Sándor pár pillanatig egyedül. Nem t’om, hogy a figurája mennyire saját fejlesztés, mennyire dramaturgia és mennyire rendezői utasítás (bár ahogy nézem, ez utóbbi kettő a Mohácsi családban marad), és végül is nem is fontos. Figyelmem jókora hányada rátapad, és a darab végéig le sem cuppan róla. Ha létezik olyan, hogy epizódszerepet aranyosan, humorosan, utolsó cseppig kinyerve játszani, akkor Camille megformálása ilyen. Külön díjazom azt a végtelenül béna, elfeküdt, forgónálfelállóhajú frizurát, amit visel. Kiválóan illik ebbe a formába a gravírozott ezüst kis barátjával folytatott beszélgetés-sorozat. Magam is szoktam beszélni a tárgyaimhoz, de kötve hiszem, hogy ezt valaha is ilyen mély megéléssel és ennyi óvodás eltökéltséggel tenném, pedig Férj szerint én sem vagyok kispályás.

A cselekmény hangyányit beleül a pikáns kezdésbe (az „impotens vs. bővérű” történetszövés mindig jó alap), de csak addig, míg kiderül, ki kivel van, s mikor minden szereplő a helyén és mindenkinek fő jellemvonásai lekerülnek a skiccasztalról, nyélgázon haladunk végig, a tapsrendig. Ötletes csavarásokon, keveredéseken és félreértéseken keresztül (a nevetve tanulás mindig hatékony) megtudjuk, hogy nekünk nőknek az is baj, ha van és az is baj, ha nincs, de a legnagyobb baj mégis az, ha máshol van; valamint azt is, hogyan tarisznyázzák fel az apácáknál nevelkedett úrhölgyeket élethelyzetekre adható válaszokkal; hogy miért kifejezetten előnytelen, ha valakinek különleges és egyedi a kézírása; hogy a calvados nem old meg minden problémát, de a legtöbbet enyhíti; hogy a spanyolok miért nem érthetik meg soha, hogy lehet szeretni a franciák ihatatlan löttyeit; a férj hűsége hogyan jelentheti a formális logika szabályai szerint az asszony előtti zöld utat a hűtlenségre; hogy lehet egy kétes hírű szállodában valaki főfoglalkozású reumás, és miért vet rossz fényt a biztosítási üzletágra, ha egy fiatal külföldihez nem érkezik meg idejében a megrendelt escort.

Miközben mindezekre – és sok egyébre – fény derül, örül a szívem, hogy nem mászik el az előadás az engem oly igen taszító bennyhilles irányba (fellövünk egy rossz poént – kivárunk míg nálad is leesik – ha nem esik le, aláröhögéssel jelezzük, hol kellett volna megértened – fellövünk még egy rossz poént – túljátsszuk – kivárunk, míg átmegy… áh, ettől én százat futok ötvenen). Szeretek magamtól nevetésbe jönni. Ha látványosan kijelölik az irányokat, belefagyok. Ezért jó a Bolha: nincsenek túljátszások, méteres gesztusok, éppen ez teszi az egészet pazarul élvezhetővé. Olyan a darab- és szereplőválasztás, hogy mindenki képes akár sülthal némán hahotáztatni a közönséget (gondolok itt például a spanyol nemesre, aki egyetlen szót nem szól, csak elvörösödik a feje, vág egy arcot, és arat a vidámság). Jók a helyzetek, szépen felépítettek a csattanók. Jó csavar a kettős főszerep, ami annyira zseniális, hogy amikor az egyik van színpadon, várom a másikat is. Nem tudatosul, hogy igazából a két szerep egy színész. Az egyetlen kis hiányérzetem az, hogy – pontosan amiért nem várnak ki szájbarágósan poénelmagyarázósan – sokszor még nem ül el a nevetés, amikor már jön a következő mondat, ami így nem hallatszik. És senki nem marad kívül, a mellettem ülő fiatalember többször törölgeti a szemét, felhőtlenül kacag, jó hallani. És jó az is, hogy elengedett a közönség: amikor valaki felfedez magának egy-egy rejtező vicces dolgot, senkitől sem feszélyezve felnevet. Így lehet, hogy időről időre gyöngyöző kacagás gurul innen-onnan, ami úgy tűnik, a legtöbb esetben ragadós. Ritka az ilyen élmény, mindenképpen ezt is a „varázslat” kategóriába sorolom. Annak ellenére, hogy a darab nem vezet rá a létezés végső titkára, sokszor nevetek szívből, és ez önmagában gyógyít. Számomra tapasztalati tény, hogy a nevetés orvosság.

Szeretek kategorizálni. Számomra a csattanók nagy része két csoportba sorolható. Van a szélkakas típus, amire számítani lehet (fordul a szél, tudod, hogy fordulni fog a szélkakas is. Aranyos, de nem lep meg). És van a petárda, ami váratlanul robban, és pont ezért nagyon hatásos. A „Bolha a fülbe” túlnyomórészt petárda-típusú, és mint ilyet, csillogó szemmel, önfeledten lehet élvezni. Ezen az sem fog változtatni, amikor majd másodszor és harmadszor nézem újra, mert rengetegszer fut párhuzamos cselekmény, amikor nem lehet egyszerre mindenhova figyelni, számtalan rejtett gyöngyszem van, aminek jó, ha kis töredékét észrevettem elsőre, annyira gazdag ez az előadás. Ezúttal sem sikerül megfejtenem azt az örök kérdést, hogy szereplőként hogy a viharba lehet egy ilyen ezres centrifugát kibírni belenevetés nélkül??? (Azért talán néha mégis rezeg a léc, főleg egy gyanúsan Latinovits-Hofi pároséra hajazó „Charing Cross-ig” típusú helyzetben.) Alítom, hogy itt nem is színészi játék van, hanem jamboree. Jók az arcok, nincs grimasz (csak ha indokolt, egyébként mimika van helyette), ösztönszerűen természetes a testbeszéd, nincs a dolognak erőlködés-párája (remélem, elég eufém vagyok ma), minden a helyén van, összeszedett, manírtalan. Nem tudom eldönteni, hogy emberfeletti munka van abban, hogy ilyen legyen, vagy éppen ellenkezőleg: senkinek nem kell természetétől és alkatától idegennek lennie, mindenki játszhat ösztönösen, és ettől a szabadságtól ilyen pontos és ilyen hatalmasan álomjó élmény a Bolha. Akármi a magyarázat, az a lényeg, hogy ilyen, és kész. Az előadás hatására vidámul a kedv és búcsút int a depresszió, így a mártírhajlamú önsajnálatban lubickolóknak az előadás szigorúan ellenjavallt.

(A képek forrása: www.radnotiszinhaz.hu)