Raktár: Jövőre, Veled, Újratöltve

Helyszín: Budapesti Operettszínház – Raktárszínház

Időpont: 2013. január 16., 19:30

Bernard Slade-Stan Daniels: Jövőre, Veled, Itt! – musical

Szereplők: Janza Kata, Szabó P. Szilveszter, Felföldi Anikó

 ______________________________

JVI.jpg

Érzésem szerint tizenkilencre húzott lapot az Operett, amikor Bereczki Zoltán távozása után új beállóval, változatlan formában műsoron tartotta ezt az előadást. És nyert.

A számos adaptációt látott keret egy negyedszázadon átívelő alkalmi románc két házasember között, évente egy hétvégébe sűrítve. Közben változik a történelem, változik a két ember, változik a külvilág. Ami állandó: a szállodai szoba, valamint a főszereplőket összefűző sorsszerű, néha érthetetlen és megfoghatatlan, de végig jelenlévő szenvedély.

Ez a laza keret számos lehetőséget tartogat a szereplőknek, a Dorist alakító Janza Katának és a George bőrébe bújó Szabó P. Szilveszternek. A pengeél adott, a párosnak csak végig kell egyensúlyozni három órát úgy, hogy a finom helyzetkomikum ne legyen blőd ripacskodások sorozata, a komoly feszültségeket és csöndeket ne oltsák ki eltúlzott érzelemkifejezések, nagyszínpadra való gesztusok. Merthogy – csak hogy ne legyen ujjgyakorlat – a Raktár (régi és sokkal kifejezőbb nevén: Zsebszínház) egy száz főt éppen befogadó terem (vagyis inkább szoba). A néző gyakorlatilag benne ül a szereplők személyes terében. A darab egésze definíció szerint arról szól, hogy kilessük a páros lopott óráit, intim játékait, esetlen, néhol elfogódott túlélési kísérleteit.

Ilyen távolságból (vagyis közelségből) minden szempillarebbenés, minden apró mozdulat, lélegzetvétel (vagy nem vétel) fontossá válik. Ezért nagyszerű, ahogy a csillogásban, csinnadrattában, Szegedi Szabadtéren, nagyszabású produkciókban edződött, (több)ezerfős nézősereghez szokott két színművész visszavonja-koncentrálja erőit, és intim térben, kevés nézőnek is lélekkitevős odaadással rajzol valóságot. (Komoly segítség a „rezonőr”, a kedves-darabos szobaasszony, a nyúlfarknyi szerepben is bűbájos Felföldi Anikó.)

George az én ízlésemhez képest az elején kicsit eltúlzottan csetlő-botló és túlmozgásos, kissé idegen a szituációban, de később eltűnik ez a disszonancia. Nem tudom, csak én látom-e így, de végig úgy érzem, Janza Kata segíti-vezeti partnerét (hosszú évek rutinjával bír ebben az előadásban), aláteszi a poénokat, háttérbe húzódik, emiatt az ő játéka is teljesen más a megszokotthoz képest: elgondolkodóbb (elgondolkodtatóbb), jó értelemben érzelmesebb. Ez a Doris és ez a George (gondolom a művészek évezredes barátsága miatt) valóságosan megnyílik egymás felé, a finom hangsúlyok eltolódnak a sebezhetőség vállalása, az érzelmek zavarba ejtően nyílt kifejezése felé. Ez nem jelent azonban csöpögős szenvelgést: a hangsúly eltolódását egy másodperccel elhúzódó csend, egy lopott oldalpillantás, pillanatnyi szájszél-beharapás, betolakodó könnycsepp jelzi.

Janza Kata nem kevés öniróniával fűszerezi Doris külvárosi háziasszony-figuráját, de a komikum egyszer se fordul közönségesbe. A fiatal és bohó évek jeleneteiben oda-vissza vibrál az érzékiség, a páros vicces és szerethető, még a bűntudat is képes mosolyogtatni; viszonylag az elején már kiderül, hogy a könnyed flörtnek induló kaland hamar eléri azt a pontot, ami után már nem tud mindegy lenni.

Amikor pedig (számomra a csúcs-jelenetben) Doris füvesvidám épített könnyedségét szilánkokra töri az arcába vágott részeg és csupasz halál-valóság, és a sokktól a két ember között épült fal visszaomlik a régi meghittségbe, legszívesebben elsüllyednék, mert kilesem a csendes összeroppanást követő sírnéma gyötrelmet, melyben a férfikönnyek mindent jelentenek csak gyengeséget nem, és ahol a szerelmes nő nem tehet annál többet, mint hogy jelen van, testével-lelkével szoros védőburkot ölel a Férfi köré a valóság ellen, és erőssé válik – kettő helyett is.

Az pedig már vegytiszta színészi bravúr, hogy kb. kettő és fél perccel ez után (egy kedves tánckar-betétet követően, ami nagyon aranyos meg minden, de szerintem nem való oda, és ha enyhíteni akarja a feszültséget, hát nem sikerül), mikor a darab belső idejében évek telnek el persze, de érzelmileg igenis kettő és fél perc után, a két ember már nyomokban sem emlékeztet az előző jelenet összetépett rongybabáira, hanem ellenkezőleg. Gondolom, ezt tanítják a főiskolán vagy ilyesmi, de számomra akkor is szürreális élmény a fürdőkádas könnyedség (ezen a ponton pedig külön köszönet a visszafogottságért). Persze a kedves egyedüljátszós-énekelgetős rész továbblendít az érzelmi centrifugán, de azért na! Ahhoz pedig nem kell különösebb kommentár, hogy milyen érzelem lehet az, ami miatt George tovább lát az orránál és kihagy egy száz százalékos ziccert…

Az utolsó jelenet – ünneprontó módon – hemzseg az olyan rendezői bakiktól, amik mellett egy magamfajta szőrszálhasogató nem mehet el szó nélkül (gondolok itt a parókák és idősíkok amatőr keveredésére, vagy a max. 55 éves emberek járókeretes aggastyánként való ábrázolására, amiből azért Janza és Szabó P. kihozza a kihozható maximumot néhány kedves elmormogott poénnal és fél-gesztussal).

Összességében elmondható, hogy bár Somogyi Szilárd rendezései általában nem váltanak ki belőlem legyűrhetetlen újranézési ingert, ez az előadás eddig is kivétel volt és a jövőben is az marad. Hogy Janza Kata valódi díva, azt sokan és sokszor elmondták már előttem – ezen nincs mit színezni, az új beállónak pedig innen is tisztelettel gratulálok az idegen (?) terepen aratott győzelemhez.

Ehhez a bejegyzéshez nem lehet hozzászólni.