Operett: Ördögölő Józsiás (bemutató)

Helyszín: Budapesti Operettszínház

Időpont: 2013. március 30., 11 óra

Tamási Áron – Tolcsvay László: Ördögölő Józsiás (rockoperett)

Szereplők: Szerényi László, Vágó Zsuzsi, Kocsis Dénes, Siménfalvy Ágota, Brasch Bence, Kékkovács Mara, Vörös Edit, Csuha Lajos, Vizi Dávid, Kristóf István, Pálfalvy Attila, Marik Péter, Kelemen Dániel, Langer Soma, Lipics Barna, Nagy Attila, Gömöri András Máté

Programcímke: „Az erkölcs, az etika és a morál örökérvényű alaptételeit megmutató példázat tanítása szerint soha ne adjuk fel a küzdelmet, törekedjünk arra, hogy – a hétköznapok minden nehézsége ellenére – a jó és a rossz harcában legyőzzük a gonosz erőket, a külvilágban és önmagunkban egyaránt!”

_____________________________

 “Hét országon által jöttünk,
Nap előttünk, hold mögöttünk.
Mit feltettünk, holtig álljuk,
Jázmin virág a virágunk.”

 

Mesét színpadra vinni mindig vizsgafeladat. Gyermekeket becsapni lehetetlen, ha nincs varázslat, izegnek-mozognak, hangoskodnak, unják. A lovakhoz hasonlóan megérzik a hamisságot, ultrafinom szenzoraik még nyitottak a csodára. Úgy érzem: a színpadnak háttal, csupán a gyermekarcokat szemlélve is pontosan tudnám, nyílik-e igazi ajtó Tündérországba ezen az enyhe téli délelőttön. Jobb helyem nem is lehetne: előttem két pici ember, négy és hét évesnek saccolom őket, balról édesapa, jobbról édesanya. Felfigyelek rájuk, mert nem a szokásos idegesítő, lekezelő gügyörgést hallom. Apuka komolyan, emberi hangon, egyenrangú partnerként meséli a kisfiúnak, mi fog történni, megbeszélik az élet fontos dolgait. Mindkét csemete merő izgatott csodavárás. Végre-valahára tompulnak a fények, felemelkedik a vasfüggöny. A halvány derengésben a vörös bársonydrapéria előterében lassan, spirális íven lehull egy levél. Lágyan, mint egy tündéri üzenet, szinte lebeg. Csoda történt, nem vitás, mögöttem vékony, az izgalomtól elfúló hangocska kiáltja (feltehetően kísérője karjába csimpaszkodva): „Nézd, nézd, NÉZD!”. Ilyen környezetben a felnőttek szíve is könnyebben nyílik rá a mesére.

Ahogy a függöny felemelkedik, elnémul a nézőtér. A Matuzsát alakító Siménfalvy Ágota hangjával és mozdulataival megteremti Tündérországot. Egynémely dallamfoszlány és a tündérnép jelmezei emlékeztetnek a Szentivánéji álomra, de nem zavaró módon. A díszlet stilizált székelykapukat formáz, megvan a Nap-Hold-Csillag ábrázolása jól láthatóan, de nem (nagyon) szájbarágósan. Vágó Zsuzsi számomra valódi-szép tündérkirálylány, zökkenőmentesen vesz szárnyára a történet.

Annál furább Józsiásnak és kíséretének megjelenése. Lusta vagyok szövegszerűen visszakeresni az eredetiben, de emlékeim szerint a fiatalok székely viseletben vannak a szerző utasítása szerint (ezért gondolom, hogy székelyek, meg azért is, mert szülőföldjükkel kapcsolatban el is hangzik, hogy „ősi táj, hol minden ember király”). Ehhez képest nem tudok mit kezdeni kékben játszó vándordiák-jelmezükkel és a kékfestő, koronás címeres magyar zászlóval. Mert mintha a zászló mintázatát is pontosan leírná a szerző (és úgy emlékszem, mintha itt is a székely szimbolika központi elemei, a Nap, a Hold és a nyolcágú csillag szerepelnének), mindenesetre majdnem biztos vagyok benne, hogy a zászló leírása nem ilyen – de mondjuk kezeljük ezt a dolgot színházi szabadságnak. Lehet, hogy Tamási Áron polkorrekt, de a székely viselet (bár meseszép) már nemtrendy. Ez a momentum – érzékeny lévén rá – számomra kifejezetten zavaró, viszont Józsiás kíséretének dalbetétje a legényes motívumokkal, remek ritmikával és magával ragadó sodrással szerintem egészen rendben van. Mondom ezt úgy, hogy Szerényi László egyébként nem különös kedvencem, viszont ezúttal komoly (és kellemes) meglepetéssel szolgál mind énekhangban, mind színészi játékban.

Egyértelmű, hogy a királylány kezéért versengő két fura alaknak semmi esélye a tiszta szívű, csavaros eszű (és nyilván deliszép) legénnyel szemben, de megjelenik még valaki, aki a puha kacsókra pályázik. A fiatalember természetesen nem ördög, bár a pokolból jött (de csak átutazóként, mert arra volt dolga), szarva és farka van (de levehetők), viszont mindent meg tud magyarázni (drágám, nekem hiszel, vagy a szemednek?). Látványosan megtagadja apját, hazáját, kettétöri a pokol zászlaját is azért (a cél szentesíti az eszközt), hogy Lámsza elfogadja kérőnek az ősi szabályok értelmében. Elsőre talán fel sem tűnik, hogy bizonyos momentumok – amilyen ez is – mennyire túlmutatnak a mesejáték határain.

Az észbeli és lovagi erényeket firtató küzdelemben végül ketten maradnak (a székely fiú csavaros eszű, Bakszén pedig… maradjunk abban, hogy élelmes). Nyilván nem fog senki sokkot kapni, ha elárulom, hogy fej-fej melletti eredménnyel, de végül a tisztaszívű szegénylegény arat győzelmet, immáron jogosulttá válik a gyönyörű (és természetesen első pillantásra megszeretett) tündérlány kezére. Rögvest meg is ülik a lakodalmat, és boldogan élnek… illetve annyi a bökkenő, hogy az ásatag szabályrendszer alapján ugyan a győztesé a kecses női kéz, azonban a második helyezett kancellári rangot kap. Azt viszont legkésőbb Richelieu bíborosnál megtanultuk, milyen sorsdöntő szerepe tud lenni olykor az ilyen kancellár-féle népségnek, és itt már sejthetjük, hogy a (világért sem pokolfajzat, csak fura viselkedésű) ezüstérmes nem feltétlenül az újdonsült királyi pár boldogságáért és Tündérország felemelkedéséért fog munkálkodni.

Az esküvői jelenetben (a Lao-ce ábrázolásokat idéző Kámzsát nem értem) borzongásosan szép a zene, és a menyasszony-vőlegény táncában a vontatott, kivárós ritmusok és forgások nagyon helyükön vannak, sokkal rövidebb ez a rész, mint ameddig még szívesen néztem volna.

A zene általában is kiválóan mozog, élettel tölti meg a történetet, legyen szó akár a rózsaszínfelhős szerelmesekről, akár a sátáni erőkről. A jelmezek színvilága is beszédes (főleg a tündérek esetében érzem ezt nagyon erősen), az ördögök a hagyományos piros-fekete összeállítást kapták, bőrszerkó és korbács kiegészítéssel, de ez is belefér még, mert az ő zenei világuk teljesen különbözik a darab többi jelenetétől (és így első hallásra úgy tűnik nekem, hogy önmagában is megállna, kerek egészet alkotna).

Különösen tetszenek a népzenéből átvett dallamok, a pontosan és zseniális ráérzéssel adagolt hol kemény hangzású, hol lágy hangszerelés. Elsőre Matuzsa dalait, illetve Jázmina második felvonásban elhangzó dalát érzem ebből a szempontból a leghatásosabbnak. A nagyszerű zene mellett a látványvilág is magával tud ragadni, egyszerűsége ellenére a darab hemzseg a rejtett apróságoktól, finomságoktól. Különösen tetszett az egyik „ördögi” dalbetétnél felmerült technikai probléma frappáns megoldása (nem hiába kapott nyíltszíni tapsot).

Az összhatás számomra nagyon meggyőző, mindössze két helyen csikordult meg a fogsorom: egyrészt szerintem a „bugris bunkó” szóösszetétel mélyen bevésődött már egy másik mű kapcsán, ezt kár volt itt is elsütni. Másrészt amikor Matuzsa „kies” pusztaságról énekel, a szöveg értelme finoman szólva is megzökken. Tudom, van itt egy kevéssé ismert „elhagyatott” jelentés is, de nem lett volna egyszerűbb a „kietlen” jelző, ami még ritmikailag is passzolna és a szöveget is gördülékenyebbé tenné?

További fájdalmam (egyéni szociális), hogy Németh Attilát nem láthattam színpadon. Nagyon kíváncsi voltam rá Pokolmesterként, ennek ellenére nincs hiányérzetem, mert Kristóf István nagyszerű választás volt erre a szerepre.

Összességében elmondható erről a szereposztásról, hogy mindenki a helyén van, külön személyes kedvencem lett a Dilló-Bakszén kettős. Siménfalvy Ágota szereplésének mindig örülök, Csuha Lajos pedig olyan meglepetéssel szolgált, hogy a szám is tátva maradt, fogalmam sem volt, hogy ilyesmire is képes. Csak szerényen, úgy mellékesen.

Az Operett azt írta, hogy 8-108 éves korig mindenkinek ajánlják ezt az előadást. Kivételesen egyetértek, nekem egy megnézés csak arra volt elég, hogy felpiszkálja a kíváncsiságom a másik szereposztás megoldásaira (NEM minden szerepben), az újrahallgatásra, újraélésre. Továbbá (igen, megértük, hogy ilyet írok) nagyon szeretném, ha legközelebb is sok gyermek lenne a nézőtéren. Egészen sajátos, egészen különleges, nagyszerű hangulattal zöngítik meg a lurkók az élményt.

 

(A képek forrása: www.operettszinhaz.hu)