Momentán: Rigócirip és impróhajnal

Helyszín: IMPRÓ – kreatív töltőállomás
Időpont: 2013. május 6., 7 óra
Nulladik Óra

Szereplők: Nemes Takách Kata, Várady Zsuzsi, Molnár Levente, Harsányi Bence, Kiskovács Attila; „Műsorvezető”: Bódy Gergő, zenei felelős: Pirisi László

Programcímke:
„impróreggeli
Ki mondta, hogy a hétfő csak szörnyen kezdődhet?
Ki mondta, hogy színházba csak este lehet járni?
Ki mondta, hogy reggel nem vagyunk viccesek?
Ki mondta, hogy előbb a munka, aztán a szórakozás?!?”

_____________________________

Hajnal négykor magamtól ébredek. Mivel azonban kukksötét honol, kintről is fülemüle hallatszik, a rigók eldugultan fekszenek valahol a bokrok alján, kilogikázom, hogy belső órám rengeteget siet, még nincs annyi. Megnyugodva fordulok hasra, és épp csöppennék vissza az igazak édes álmába, mikor Edith Piaf lágyan, de ellentmondásra érzéketlenül jelzi, hogy mégis igen: fel kell már kelni. Vigasztaló gondolat, hogy mindenkinek vannak perverziói (március, április és május: ez talán már kényszeres…), és hogy van, aki napi szinten négy előtt kel. De vajon nekik ér szundizni ebéd után? És vajon nem lehetne bevezetni egy nulladik órát mondjuk déltől? Régebben még voltak délutáni iskolák… Férj is elszenvedte a felébredést, Neki is ugyanannyi az idő, hát hogy csinálja, hogy kicsit sem gyűrött az arca? Elmélkedésemnek a zuhanyozás végén lévő brutálhideg víz vet véget. Ezen kívül eszembe jut, hogy aki ma ír magyar érettségit, tuti szívesen cserélne velem koránkeléssel és rigófütty-hiánnyal együtt. A magam idejében (a mateknál) lettem volna én is szívesen bárhol máshol.

Persze mire megivódik a tea és megfésülődik a hajam, a rigók is kezdenek ciripelni a fenyők alján. Épp ideje volt… És a hajnaloknak az általános apró örömökön túl van egy vitathatatlan előnyük a közlekedésben is: ilyenkor lehet hasítani, úgyszólván üresek az utak. Ki is használom a lehetőséget, negyvenöt lóerőnk minden zabolátlan vadságával. A parkolótól kényelmes séta esik a Töltőállomásig. Ezalatt alkalmunk nyílik empirikus úton meggyőződni a kutyapiszok-tárolókra festett mondat igazságtartalmáról (hogy ugyanis még egy terézvárosi kutya sem képes maga után takarítani). Úgy rémlik, volt egy rövid időszak, amíg viszonylag kevés ürülék volt az utcákon, ehhez képest mostanában újra sajátos akadályversenyhez hasonlít a belvárosi gyalogos közlekedés. (És az autós is, ha már itt tartunk, csak az a kátyúk miatt.) De nem azért jöttünk, hogy sopánkodjunk, különben is: gyülekeznek az emberek, süt(ni fog) a nap, az arcokon bianco mosoly.

Nálam már a kezdés életveszély. Elkövetem azt a hibát, hogy a sajtos péksütiből a hagyományos reggeli torna után harapom az utolsó falatot. Félre is nyelek pár morzsát, amikor az asszociációban a tojástól eljutunk a majdnem-nagyharangig, a Társulat pedig eldalolja (hűdelazzaaa…) reggae-stílusban a „Mindennapok reggelének himnuszát”. A mű kissé szétesős, nagyon jointos. Hangulatszint beállítva.

Lepereg előttünk egy csomó variáció libatömésből indulásra (buzgón jegyzetelek), és ugyanekkor megtudjuk, hogy Zsuzsira rá lehet ugrani (ami szerintem még mindig jobb Neki, mint a múltkori Nulladikon a családi jelenet kutyával), és hogy miért veszélyes egy göndör lány a sárkányokra (is) és a mondai hűségre (is).

Új játék a rádiócsavargatós szituáció: Gergő váltogat a rádióadók közt. A kínálat „revolver”, „vega”, „paintball”, „(templomégetőből) templomos metál”, „rendmániás”. A könnyem a „Brokkoli és Répa Rudi” c. mesénél kezd folyni, az „eladó (kereszt, vagy kelta kereszt) gitárok” résznél pedig már szúr az oldalam. A „Fűvel-Fával: Szexuális Tanácsadó rovat” csak hab a tortán.

Májusban is van cetlis rovat. A helyszín egy baleseti sebészet, tehát nem környezetidegen, ha azt írom: elgurultak a gyógyszerek. Attila lába a másik irányban van, Bence nem találja a melltartóját, de különben is az egész Attila apukájával kezdődött.

Van még reggeli TV-adás egy előző életét bikaként leélő (és így a vöröslő napfelkeltékben érdekelt) időjárás-jelentővel, gyöngyhalászból megélhetési sportriporterré előlépett kollegával és döntésképtelen helyszíni tudósítóval. Kata és Bence csatornatisztításos jeleneténél újból szúr az oldalam, de az aranydiplomát ma reggel a „grimaszolunk a főnök háta mögött” játék viszi egyhangú szavazással. Ennél a résznél szinte hányingerig nevetek, alig kapok levegőt, a jelenet végét jelző kis csengőhang szerintem többünk életét menti meg.

A végén még Zsófit köszönti a dal (aki szerencsére nem Zénó lett), aztán könnyes szemmel, még fájó hassal, de szakadatlanul vigyorogva kiszállingózunk a napsütésbe. Van, aki munkahelyre siet, nekem egy odafigyelős, eszmecserés beszélgetést juttat a Szerencse. Hazafelé az autóban pedig az mocorog a fejemben, hogy ezt az impró-színházas dolgot egészségügyi jelleggel be kellene vezetni minden unalmas és egyhangú munkahelyen. Mert sokkal jobb nevetéstől hasizomlázas lenni, mint felülésektől, nem igaz? És mert egységnyi nevetés százegységnyi mérgelődést képes közömbösíteni. Szerintem.