Tényleg Mohács kell?

„Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.”

 

Tudjátok: nagyon ritka, amikor valami olyasmiről írok, ami nem színház. A kulturális témákat szeretem. Most is meghagyom másnak az okok boncolgatását: hogyan és miért alakult ki a március 14-15-i katasztrófahelyzet az országban. Nálam sokkal tájékozottabbak és tehetségesebbek fejtegették és fogják fejtegetni a politikai felelősséget; a „kormány” és a „társadalom” egymásnak dobálja az elégedetlenség labdáját.

Véleményem még csak lenne, de a dolognak ez a vonatkozása nem érdekel. Nem is rekedtem tizenórákra a hóban. Itthon ültem jó melegben, az egyetlen bánatom az volt, hogy a hóhelyzet miatt szemünk fénye keresztlányunkkal nem tudtunk együtt lenni. Egy másik, szerintem súlyához képest nem elégszer kiemelt dolog azonban piszkálja a csőröm. Eszmerohanásom – miként valamennyi írásom – nem szól mindenkinek, és kizárólag a saját véleményem tükrözi.

 Íme a mese:

Férjjel kívülállóként figyeltük az eseményeket. Óráról órára bontakozott ki szemünk előtt a Nagy Történet. Figyeltük a közösségi médiát, néztük az Indexet. És nem győztük keresgélni a porba hullott állunkat.

Hallottatok arról, hogy „turáni átok”? Hallottatok arról, hogy „két magyar egy szobában háromfelé húz”? Hallottátok, hogy „nem kell verni a magyarokat, verik ők egymást”? Mert én hallottam. Nap nap után tapasztalom is a széthúzást és ellenségeskedést a közlekedésben, az utcán, a politikában (hát még, amikor a politika lejön a családok és barátok szintjére!). Ez MSZP-s, az jobbikos, egyik zsidó, másik meleg, a harmadik gárdista, komcsi és neonáci, barna hajú és vörös inges, vagy vörös hajú és barna inges… a lényeg, hogy utálhassam, lenézhessem, megítélhessem. Találnunk kell a hétköznapokban valamit – akármit – ami elválaszt. Ez többnyire – segítvén a multimédiás lehetőségektől – sikerül is. Szerintem a magyar széthúzás és áskálódás világhírű és világszínvonalú. (Végre jók vagyunk valamiben!)

Aztán jön egy vis maior, egy katasztrófa, amikor „fentről” valamiért – nem az én dolgom a „miért” – nem érkezik segítség, megoldás. Az emberek az utakon rekednek magukra hagyva, nem ritkán életveszélyben. Az ország többsége látja, hogy ez most nagyon nem babra megy. És akkor történik valami ezzel a sok turáni átkozottal. Az egymás ellen acsarkodók nekiállnak Facebookon, Twitteren és Isten tudja, hol még, és segítenek. Aki az elakadtak közelében lakik, maga megy menteni, ha teheti. Ha nincs terepjárműve, ajánl tál ételt, melegedést, szállást. Az Indexen olvastam, hogy az ország egyik fele a hóban, a másik fele pedig vagy menti őket, vagy a közösségi médiában szervezi a mentést. Feltapadtam a képernyőre, csak bámultam és dőlt a könnyem, mint egy ostoba háziszárnyasnak (ezt amúgy érdemes fenntartással kezelni, mert én a Himnuszon is képes vagyok könnyeket ontani, focimeccs előtt is). Az emberek csak tették, ami természetes (ami természetes kellene legyen), alattam mégis megmozdult a föld.

Az állami ünnepségek elmaradtak (ha nem maradtak volna el, akkor „A” helyszínen fújtak volna „B”-re és vice versa, a forradalomról szólt volna a dolog a legkevésbé), viszont így megmozdult az ország (és ha az osztrák segítséget is ide veszem, akkor nem is csak az ország, aminek – valljuk be – ’48 ünnepén van egy diszkrét bája). Szóval ültem a gép előtt, százával olvastam a FB-ra feltöltött neveket, mobilszámokat. Olvastam olyat, hogy „idős édesanyám itt és itt lakik, ez és ez a mobilszáma, és szívesen lát egy tál ételre mindenkit, akinek szüksége van rá”. Így, bele a világba. Teljes cím, teljes név. És nem csak egyet. Olvastam olyat (szintén teljes név, helység, mobilszám), hogy „traktor beizzítva, akinek segítség kell, hívjon bizalommal”. És a Google térkép, és a táblázatok…

Töprengett valaki azon, hogy milyen ember az, aki gondolkodás nélkül segít éjszakán át, aki gondolkodás nélkül ország-világnak kiírja címét és telefonszámát, aki felül a traktorra, quadra, szánra (kinek mije van), hogy segítsen? Tudjuk például, mennyibe kerül egy traktornak egy üzemórája? Lehet, hogy demagóg – pont teszek rá, ne olvassa, akinek nem tetszik –, de elgondolkodtunk azon, hogy alkalmasint az elpöfögött gázolajat a gazda a szántástól/vetéstől vette el? Hogy egy egésznapos attrakció esetleg több tízezer forintban van? És ez még csak az anyagi oldal. A traktorokat emeltem ki, de szólhat a mese ugyanúgy a pizzériákról, éttermekről, panziókról és minden egyes emberről, aki akár csak egy szatyrot is megfogott, aki egy felhívást továbbított, aki egy bögre teát megfőzött.

És tudjátok, számomra mi ebben a nagy varázslat? Hogy a sok felajánlott terepjáró között – a nagy számok törvénye alapján – biztos van olyan, amelyik hétköznap levillogná a húszéves egérautómat. Hogy szükségképpen – szintén a nagy számok miatt – kellett legyen, hogy fideszes húzott ki emeszpést, és volt párttitkár főzött teát recski fogoly unokájának. (Menne tovább is a sarkítás, de szerintem így is átjön, mit akartam.) És a hóban-szélben hol voltak ezek az ellentétek? Nem lehet, hogy amikor „helyzet van”, akkor látszik igazán, hogy meztelen a császár, és hogy ez az egész csak a bolhacirkusz része? Hallottunk olyat, hogy valahol is elhangzott, hogy „téged nem áslak ki, cigány vagy”? És olyat hallottunk, hogy „cigánytól nem kell a pokróc?” Nem abszurd és nevetséges ezeket a mondatokat még elolvasni is? Akkor miről beszélünk?

És ha eddig nem volt demagógia, most biztos megkapom: mindenáron katasztrófa kell ahhoz, hogy ne legyünk átkozott turániak? Miért fogadjuk el, hogy hétköznap az apehos szívatja a vállalkozót, a rendőr traffival kuksol a kint felejtett 30-as táblánál, a vállalkozó adót csal mert máshogy nem tud megélni (és nem folytatom, mert mindenki önállóan tudna erről 20 oldalt írni…) Ha a bajban úgy tudunk összetartani, hogy a magamfajtának elszorul a torka és folyton a könnyeivel küszködik… de a hétköznapokban nyírjuk egymást, ahol érjük… akkor szerintem lehet abban valami, hogy nekünk tényleg Mohács kell. Amíg ki nem nyílik a szemünk… Amíg fel nem növünk végre…

 

Nem voltam ott se így, se úgy. Most is a langymeleg szobában ülök, számítógép előtt. Ennek ellenére én személyesen köszönöm Nektek, hogy valami fontosra rányitottátok a szemem. Köszönöm, hogy ilyenek vagytok. Kívánom Nektek: Isten áldása kísérjen utatokon!